Duna Autó Zrt.

Kia Rio GT Line teszt – falatnyi morcosság

Nagyjából két évet kell visszaugranunk az időben, ha fel szeretnénk idézni a negyedik szériás Kia Rio debütálását. Az már a hivatalos hazai bemutatón egyértelművé vált, hogy a dél-koreaiak ismét egy élhető modellel lepik meg a B-szegmens rajongóit. Én pedig azóta is reménykedem, hogy egyszer végre sikerül elkapni egy akkor és ott megmutatott “full fapadot” tesztautóként, mert 3.5 millió forintért igenis érdekel, hogy mit ad a Kia. Ám valahogy ez nem akart összejönni, helyette viszont most a csúcsváltozatával vigasztalódhattunk, mely a GT Line sorozat díszes táborát egy igazán vérpezsdítő kisautóként képviseli.

Más kérdés, hogy ez már nagyon nem a „háromfél” kategória. Érdemes azonban megjegyezni, hogy GT Line Kiában még nem csalódtunk, pedig megfordult már néhány a kezeink közt, igaz a történethez az is hozzátartozik, hogy ezek mind nagyobb márkatestvérek voltak, úgy mint a Sportage, a Sorento, vagy épp a Stinger. Most bizonyíthat a „kicsi” is, ami egyébként még mindig nem a legapróbb morcosított Kia, hiszen a Picanto is megkapta a GT-köntöst, ám a főszerep most nem az övé, hanem a Rióé.

A Kia már sokadszorra bizonyította azt, hogy a kompakt kategóriában is tudnak maradandót alkotni, nem feltétlenül kellenek ahhoz lóerőhegyekkel vagánykodó monstrumok, hogy megjegyezzük a márka nevét. Ékes példa erre a Stonic is, ami lényegében a Rio mikro-SUV változata, és amely gyakorlatilag házon belüli konkurense is lett, legalábbis a tavalyi eladási adatokat böngészve ez rajzolódik ki. Ugyanakkor szerencsére a Riót sem hagyták ellaposodni, hiszen tavaly márciusban piacra dobták a GT Line modellt.

Hogy a küllemét tekintve miben különbözik az olcsóbb verzióktól? Nos, elég sok mindenben! Az, hogy egy alapvetően helyes kisautót milyen lelkesen tudnak feldobni mindenféle külső kiegészítővel, már önmagában nagyon kellemes meglepetés. Európai szemnek talán első pillantásra kissé szokatlan az ázsiai morcosítás mikéntje, de bizton állíthatom, hogy vannak igazán finom részletek az amúgy ennyire pofás összképben.

Például ott az átdolgozott első lökhárító, tátott szájúból kicsit megfontoltabb, felnőttesebb ábrázatú lett a GT Line kiadás, ehhez csupán annyit kellett tenni, hogy a középső elemet a karosszéria színéhez fényezték, a rácsozat alját meg egy kicsit lebiggyesztették. A széleken még hozzáfaragták a már-már védjegynek számító négyes tagolású ködlámpát és kész is lett a front. Látványos részlet a küszöbtoldat is, ami vaskosabb hatást ad a Rio oldalának, másrészt a kiugró szél ügyesen követi a lökhárítók alsó éleit.

Hátul a lakkozott szárnyacska, a bumeráng-alakzattal körbeölelt prizmák és a dupla kipufogó, illetve az elmaradhatatlan GT Line felirat jelzi, hogy itt bizony nem a mezei modellel van dolgunk. Hogy még hangsúlyosabbá tegyék ezt a mindössze 4.06 métert, a Rio alá pattintottak egy 17 colos abroncsot is, ami ugyan illik a karakteréhez, viszont az utazási komfortot csökkenti, erről még esik majd szó néhány sorral lejjebb, de előtte még nézzünk körül az utastérben.

A Kiának ezt tanítania kéne, mármint azt, hogy miként kell átültetni a magasabb kategóriás beltéri elemeket az eredetileg a belépőszint felett egy lépcsővel feljebb lévő modellbe. Csak összehasonlításképp, így néz ki a legolcsóbb változat, azt hiszem kijelenthető, hogy a GT Line irtó finoman fel lett öltöztetve. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem maradtak kisautós részletek, az ajtóbelső például sem anyaghasználat, sem összeszerelés szempontjából nem az igazi, az itt található kezelőszervek kapcsolása meglehetősen sprőd, a panelt körülvevő ezüstborításról nem is beszélve.

De hogy az ellenpólust is kiemeljem, a pulton végigfutó karbon hatású műanyag nem csupán megjelenésében, de minőségében is meglepően magas nívót üt meg. A vezetői pozíció kulturált, kellően hosszú az ülőlap, a láb- és fejtér is elegendő. Utóbbival a hátsó soron sincs gond, ellenben a térdnek kialakíthattak volna egy fokkal komolyabb öblöt, mert így a lábtér kissé szegényes. A 325 literes alap csomagtér viszont tisztességes, arról nem is beszélve, hogy bővítve 1.1 köbmétert kapunk síkpadlóval és egy plusz alsó rekesszel.

A felszereltség gazdag, a 7 colos kijelzőhöz 150 ezerért jár a navigáció és a keresztforgalmat is figyelő kamera + radar. A rendszer jól használható, egyszerű, de minden megvan benne, többek között támogatja az Apple Car Play kapcsolódást is. Alatta digitális, ám egyzónás klímapanel honol, még egy emelettel lejjebb pedig a csatlakozók és az ülés/kormányfűtés kapcsolói kaptak helyet. Az indítás nyomógombos, az asszisztenciákat a sávtartási segédlet képviseli, a visszapillantó elektrokromatikus, LED főfényszórókat viszont sajnos hiába keresünk az opciós listán, ezért nagy kár. A napfénytető jó móka lenne, de egyrészt 250.000 pluszt kérnek érte, másrészt a légterelő nem látja el a funkcióját, a tetőt teljesen kinyitva már alacsony sebességnél is jelentős a szélzaj.

Őszinte leszek. Az esetek többségében van bennem egyfajta – autós szocializálódásból adódó – viszolygás, amikor a háromhengeres motorokról van szó. Ennek leküzdésének a nagykövete volt most a Rio, ez teljesen világossá vált utólag. Illetve már abban a pillanatban is derengett ez az érzés, amikor az első odalépősebb szakaszokat megtettem vele. A Rio ugyanis megy, méghozzá nagyon lelkesen. Mindehhez adott az 1160 kilogrammos test, párosítva az egyliteres T-GDI-vel, illetve a hatfokozatú manuálissal. Ezzel így a százas sprint nagyjából 9.5 másodperc alatt van meg, a végsebesség meg 190 környékén alakul, a 172 Nm csúcsnyomaték pedig 1500-tól 4000-es fordulatszámig van jelen. Mindez nyakon lett öntve egy olyan érzetű lendületességgel, ami nyomokban sem tartalmaz sem erőlködést, sem az annyira utált varrógép-hanghatást. A tartósságról majd beszéljünk 150 ezer kilométer múlva, de az tény, hogy ezt a 120 lovas turbós apróságot rendesen kihegyezték, ráadásképp nem is kér sokat, a 6 literes átlagfogyasztás hibátlan adat.

A hatgangos manuális váltó fokozatai hosszúak, pörgetni kell a motort, nem esik jól korán elváltani. Maga a kapcsolási érzet rendben van, a pedálkezelés is könnyed, általánosságban véve a vezetési élmény maximálisan hozza az elvártat. Feltéve persze, ha nem vetődünk káeurópai utakra, mert azokon aztán kellemetlenül üt a futómű, a már említett 17-es abroncsok hiába mutatósak, egy-egy apróbb úthibára is bárdolatlanul reagálnak. Az általános kanyarstabilitással nincsenek gondok, a kormánymű hangolása is kellően feszes, de nagyobb oldalszélnél észnél kell lenni, mert hajlamos kisebb bizonytalankodásokra az autó hátulja.

A Rio GT Line változata kívül, belül és műszaki szempontból nézve is egy átgondolt konstrukció érzetét kelti. Talán túlontúl is átgondolt, kissé olyan, mintha csak a Rio mintadarabja lenne, egyfajta bizonyítás, hogy az olcsó, „majdnem belépőből” is lehet dögös verziót varázsolni. Ez egyébként dicséretes hozzáállás, ám sajnos az árat eléggé megdobja, a GT Line ugyanis 5.4 milliótól indul és egészen 6 fölé is fel lehet tornászni. Ebben a zseb-hothatch árkategóriában meg már ott ólálkodik – hogy a közelmúltból írjak egy vetélytársat – a valamivel kisebb, de combosabb Swift Sport, vagy éppen a Fiesta ST Line, de a közeljövőben megérkezik melléjük a Micra N Sport is. Szóval van konkurencia, ami amúgy egyáltalán nem baj, hiszen így egymást is húzzák felfelé ezek a morcos kisautók.

Teszt | fotók: Bense Róbert

A tesztlehetőségért köszönet a Duna Autó Zrt.-nek és a KIA Motors Magyarországnak!


Töltsd fel, add el, vedd meg – próbáld ki te is az autotveszek.hu-t!

Címkék

Kapcsolódó tartalmak

Ez is érdekelhet

Close