Duna Autó Zrt.

Volvo XC60 D4 AWD Inscription teszt – hosszú utakra, hosszú hétvégékre

Az elmúlt pár évben számomra gyakorlatilag már semmit nem jelentettek a hosszú hétvégék, többnyire csak akkor veszem észre őket, amikor a barátaim szólnak, hogy akár csütörtök/vasárnap estére is tervezhetünk egy zsugát. Nap-nap, mondhatnám kissé lemondóan a plusz munkaszüneti napokra, de mostanában elkezdett körvonalazódni még egy dolog, amik miatt azért néha rásandítok a naptárra, hogy vajon mikor jön a következő. Mert ha hosszú hétvége, akkor Volvo. Tudniillik, ilyenkor egy nappal többet tudok eltölteni a tesztalannyal, és egy Volvónál ezt a kiskaput megéri kijátszani. Ezt éreztem az XC40-nél, a V60-nál, és most az XC60-nál is. Egészen „véletlenül” mindháromnál így jött ki a lépés, szóval Húsvét…várlak szeretettel.

De előtte még van egy kis dolgunk, gondoltam, majd gyorsan szemügyre is vettem utazópartneremet a kedvenc „IKEA-szalonom” előtt. Ez az XC60 éppenséggel még azt is öles betűkkel hirdette az oldalán, hogy: „A Világ Év Autója 2018-ban”. Hogy ez pontosan mit takart, azzal őszintén szólva nem igazán foglalkoztam, egyrészt annyi ilyen díj van már, hogy lehetetlenség nyomon követni, másrészt villámgyorsan elvonta a figyelmemet az ÓRIÁSIRA nőtt féktárcsa, meg úgy összességében ez a némileg agresszív ábrázatú, mégis határtalan nyugalmat árasztó Volvo.

Egy hűvöskés, koratavaszi napon vittem ki fotózni az autót és kicsit morogtam is magamban, hogy miért pont azon az egy délutánon nem hajlandó megszánni néhány tartósabb napsugár, de hamar rájöttem, hogy az XC60-nak pont ez áll jól. Hiszen van benne egy kis kimértség, egy kis hűvös elegancia, de közben mégis majdnem 4.7 méter és hát valljuk be, nem ez lesz az a járgány, amivel csendben elvegyülünk a parkoló utolsó szegletében. Mutat, de nem kivagyi módon. Nem olyan termetes, mint a 90, és a kompakt, enyhén összenyomott 40-eshez mérten is más arányokat képvisel. Mondhatnánk, hogy mennyire egy kaptafára mennek a Volvók, de hiába a látszólagos egyendizájn, azért megvannak azok a finomhangolások, melyek miatt jól érzékelhetőek a különbözőségek. Az XC60 remek kiállású, tagadhatatlanul a szabadidőjárművek mintapéldányának szánták a márkán belül és talán nem túlzok, ha leírom: azon kívül is.

A külső határozott, ám óvatos dizájnelemekkel variál, talán a lökhárító alsó hányadának élei és alakzatai képezik a legzsúfoltabb részét az XC60-nak, a fektetett T menetfénnyel és a mutatós felnivel kiegészülve igen látványossá teszik a Volvo orrát. Oldalt „Inscription”-feliratos krómozott díszítés jelzi a felszereltséget, hátul pedig egy apró plakett. A 60-as fara az XC-k közül a legizgalmasabb, ez főképp az évek alatt sablonossá váló lámpatestek megbontásának köszönhető, jóval kellemesebb ez a kicsit nyúlánkabb, kurtább megoldás, ráadásul ügyesen kiemeli az amúgy elektromos csomagtérajtót is.

Az utastérre ráhúzhatnám, hogy ez egy az egyben V60, de azért igyekeztem figyelni , egyrészt az olyan apróságokra, amikről még nem esett szó, másrészt pedig azokra is, ami az XC60 sajátossága. Ilyen például az anyósülés szellőzőrostélya alatt, az ezüst dekorcsíkba nyomott svéd zászló kontúrja, illetve az eddig még nem próbált, ám most használatba vett, elektromosan állítható combtámasz, amit a fedélzeti rendszer annyira lehetetlen névvel illetett, hogy nem is sikerült megjegyeznem (aki tudja, kérem írja meg, mert folyamatosan ezen jár az agyam).

Maga a beltér kényelme, mérete és hangulata is hibátlan, a panorámatető és a bézs bőr önmagában is világos hatást kelt, ez talán a csomagtartóból fotózott képeken látszik leginkább. Ami egyébként szintén elég jó pontja a Volvo helykínálatának, hiszen a raktér alapból is fél köbméternyi helyet biztosít, bővítve pedig 1432 litert, ráadásul síkpadlós kialakítással. Praktikum szempontjából lényeges még az elválasztó háló és azok rögzítőpontjai, használatával elkerülhetjük, hogy bármi is az utasok, vagy éppen a sofőr nyakába pottyanjon, ha éppen olyan holmikat szállítunk.

Az anyagminőség ezúttal is erős, a három tónusban előforduló, kontrasztos elemek mindegyike puha, varrott, vagy éppen fa hatású (ami amúgy „Driftwood” néven fut), az illesztések kiválóak, a szigetelés szintúgy. Az Inscription felszereltség ugyan még nem a csúcs, de közel van ahhoz, fölötte már csak az R-Design kivitelt találjuk a listán. Ezen a szinten, különböző csomagokkal dúsítva gyakorlatilag már mindent megkapunk, a memóriás visszapillantótól a Head Up Display-ig, a parkolóasszisztensen át a City Safety rendszerig.

Lehetne még ezt bővíteni mindenféle drága mulatsággal, mint a masszázsfunkció, állófűtés, hátsó ülésre rögzíthető médialejátszó, vagy éppen kihajtható vonóhorog, de csak ezek cirka 2 millió forinttal dobnák meg a végösszeget. Viszont – és ezt fontosnak tartom kiemelni – önmagában az Inscription szériafelszereltsége is jól eltalált. A tartozékok között egyébként találtam még egy ötletes megoldást, ez pedig az úgynevezett „piros kulcs”, ami 120 km/órában korlátozza a jármű végsebességét, valamint az audiorendszer hangerejét is korlátozza. Fő a biztonság!

Apropó, ha már hangrendszer. A 14 hangszórós harman/kardon egység sokadjára is lenyűgözött, tökéletes hangzást biztosít, a 3D hatás pedig itt nem csupán hangzatos szöveg, valóban érezhető. Akinek még ez sem lenne elég, az választhatja a Bowers & Wilkins rendszerét is.

A 9 colos központi kijelző ezúttal is a szokásos, négyes tagolású testreszabhatósággal, éjszaka is HD képminőséget garantáló tolatókamerával és Sensus navigációval volt jelen a tesztautóban. Sajnos a bluetooth-kapcsolat néha szó nélkül ledobott, de ezt leszámítva informatív és könnyen tanulható felületet kapunk, ez igaz a digitális műszerfalra is.

Habár a dízel erőforrásokat egyre inkább leépítené a Volvo, az elmúlt évben nálunk vendégeskedő modellek mind a D4-es jelölésű motorral lettek ellátva. Pedig a paletta messze nem ennyiből áll. Benzinesek esetében a T4/T5/T6 kétliteresei három teljesítményfokozatban (190/250/310 LE) érhetőek el, míg dízeleknél a D3 a belépőmotor a maga 150 lóerejével. Hibrideknél a B4/B5 „mild hybrid” dízel, továbbá a benzines T8 „Twin engine” plug-in hybrid is szerepel a választékban, a legmagasabb listaárat ez utóbbi képviseli.

Szóval egy kicsit azért szomorkodtam, hogy nem egy alternatív erőforrással kaparintottam meg az XC60-at, de ez legyen a legnagyobb bajom, mert a 190 lovas, 2 literes D4 így is egy elfogadható opció, a nyolcfokozatú Geartronic automata is jól dolgozik, a menettulajdonságok pedig rendben vannak, főleg ha még egy kicsit a módválasztót is piszkálgatjuk. A 0-100 nagyjából 8.5 másodperc alatt van meg, a végsebességet pedig 205 km/órában határozták meg. Ehhez 8 literes átlagfogyasztás párosítható, ami egy közel 1.8 tonnás, állandó összkerekes cirkálótól vállalható adat.

A vezetési komfort a Volvo szokásához képest magas szintet képvisel, a 19 colos abroncsok mellett is szépen kisimítja az úthibákat és magabiztos stabilitást garantál az elöl kettős keresztlengőkaros, hátul többlengőkaros futómű. Ám akinek még nagyobb kényelemre van szüksége, az választhatja az opciós légrugós felfüggesztést is, ebben az esetben menetmódtól függően süllyed, vagy épp emelkedik a karosszéria.

Az XC60 nem nagyon tud hibázni, illetve talán csak egy pontban, ez pedig az ár, bár ez sajnos inkább a hazai átlagfizetések és nem az autó sara. Belépőszinten 11.5 millió körül láttam a legkedvezőbb árat, a D4+Inscription párosítás viszont már a 15.5 milliót karcolja. Nem újdonság, a Volvók még mindig a prémium árszintbe tartoznak, cserébe viszont modellről-modellre igyekeznek fejlődni, mind biztonság, mind pedig hajtáslánc és felszereltség terén, vélhetően az XC60 sikereinek is ez a fő kulcsa. Ha minden igaz, a következő alanyunk a Volvótól már a megújult XC90 lesz, de hogy pontosan melyik hosszú hétvégén, az még nem dőlt el…

A tesztlehetőségért köszönet a Duna Autó Zrt.-nek!

Teszt | fotók: Bense Róbert


Töltsd fel, add el, vedd meg – próbáld ki te is az autotveszek.hu-t!

Címkék

Kapcsolódó tartalmak