Suzuki Jimny teszt – terepre teremtve
Tengerpart, pálmafák, walkmannel az oldalukon görkorizó lányok – ez a kép ugrott be, amikor megláttam ezt a Baywatch-korból hátramaradt, kedves kis terepest, amit szinte mindenki ismer, hiszen 1998 óta lényegében ugyanazzal a bohókás stílussal van jelen a piacon. Bár az előbb említett felsorolás helyett nekem az alföldi, 40 fokos “szavanna” jutott, egyáltalán nem voltam elkenődve, mivel remek mókának bizonyult a Suzuki Jimny-vel kerülgetni az ördögszekereket.
Az elmúlt években a Suzuki jelentős megújuláson vitte keresztül a palettáját, említhetnénk a Vitarát, mely városi SUV-ként született újjá, de ott a hatodik generációs Swift is, ami alapjaiban változott meg az elődhöz képest. Maradt azonban a márkának egy olyan modellje, amelyik a régi vonalat követi, és bár néhány esztendővel ezelőtt kapott némi ráncfelvarrást, attól még tekinthetjük a klasszikus Suzukik utolsó mohikánjának. Ennek megvan a maga nosztalgiafaktora, de persze hátrányokat is szül a helyzet, azt viszont érdemes figyelembe venni, hogy azokra a feladatokra ma is alkalmas a Jimny, melyekre annak idején kitalálták.
Az aprócska terepjárók mára jóformán kihaltak, a márkák többsége vagy leépítette a modelleket, vagy más szegmensbe tették át őket, megtartva a jól csengő nevet. A városi terepesek manapság már egyfajta divathullámot követnek, így hát nem is lehet párhuzamot vonni kettejük között. Pedig ki ne emlékezne a Samurai-ra, vagy a régi Vitarára, melyekkel még mostanság is találkozhatunk az utakon. Létjogosultsága tehát van a kategóriának, kérdés, hogy kinek éri meg a Jimny, és miért?
A megjelenés egyszerűen fantasztikus, az orra valamivel hangsúlyosabb, mint a facelift előtti változaté, de az abszolút kedvenc részlet a légbeömlő, és természetesen a hátfalra rögzített pótkerék. A mindössze 3.67 méter hosszú és 1.6 méter széles kockaforma mellé 19 centis alvázmagasság párosul, a magas és keskeny külső ellenére a stabilitás remek, a manőverezhetőség szintén, a legkisebb fordulósugár is mindössze 4.9 méter. A karosszéria alsó része strapabíró műanyagelemekkel lett ellátva, fellépőt ugyan a tesztalany nem kapott, de különösebben nem is hiányzik róla, könnyűszerrel be lehet huppanni az ülésekre, az ajtók nehézkes csukódása viszont kellemetlen tulajdonság.
A 4 személyes utastér első ülései komfortosak, ám a lábteret tekintve meglehetősen szűkösnek érződik, a hátsó, osztott ülőpadra pedig csak a fotózás idejére préseltem be magam, itt egyébként fix ablakokat találunk. A csomagtartó teljesen hátratolt támlákkal sóhajnyi (113 l), ha előre hajtjuk őket, faltól-falig, padlótól-plafonig 816 literes teret kapunk. A kilátás kitűnő, mielőtt panaszra nyitnánk a szánkat a tolatókamera hiánya miatt, érdemes belenézni a hatalmas visszapillantókba, de a hátsó szélvédő is korrekt méretű. Az ergonómia teljességgel múlt évezredi, ám ez nem kritika, a szögletes műanyag elemek masszívak és átláthatóak. A műszerfal három köregysége közül kettő karbonmintás hátteret kapott, középen információs kijelző található, az ezeket körülölelő, fémes hatású keret is jól mutat.
A középkonzolon némileg meglepő módon egy érintőképernyős Clarion egységé a főszerep, melynek legfőbb előnye a navigáció, viszont a kezelése lassú és körülményes, USB csatlakozót is csupán a kesztyűtartóból kivezetett kábelen keresztül kapunk. A rádió esetében figyeljünk a kihúzható antennára (!), enélkül legfeljebb a statikus zajt élvezhetjük.
A manuális légkondi hatékonysága megfelelő, egyszerű kezelőszervekkel látták el, részemről ezeket is preferálom egy terepjáróban, a kijelzőt sem tartom szükségszerűnek. Alatta az ülésfűtés gombja honol, mellette pedig a lényeg, az összkerékhajtás és a felező kapcsolói, előbbit 100 km/órás sebességig menet közben is aktiválhatjuk, utóbbit álló helyzetben szintén a gomb hosszú megnyomásával kelthetjük életre. Bár a Jimny önmagában is egy nosztalgikus jelenség, de a konzol legalján lévő apró, kihúzható szemetes/hamutartó szerintem mindenkinek ismerős, aki vezetett valaha nyolcvanas/kilencvenes évekből származó japán autót.
A Jimny tereppróbájára ismét távol a települések zajától, a Körös-menti utakon és gátrendszeren kerítettem sort. Ez a kis túlzással off-road pályának is nevezhető helyszín mindent tud, ami csak kell, lejtők, „akadók”, földes/murvás/füves útszakaszok is vannak, megfelelő szintkülönbség-emelkedéssel, igaz talán egy kiadós felhőszakadás után még ideálisabbak lettek volna a körülmények – már akinek. A terepjárósoknak szerintem ezzel túl nagy újdonságot nem mondok, de aszfalton a merevtengelyes, háromágú teleszkópos felfüggesztés sok élmény nem tartogat magában, pattogós, rázós érzetet kelt a kormányművel együtt. Viszont ahogy lehajtunk a műútról, egyből megváltozik a helyzet, az összkerékhajtás és a lágy rugózás összes pozitív hozadékát megtapasztalhatjuk, és ami talán még fontosabb, hogy a Jimny ösztönszerű magabiztossággal vágja ki magát a nehéz helyzetekből (az első terepszög 34, a hátsó 46, a gerinc áthaladási szög 31 fokos). Velem elhitette, hogy szinte mindenen gond nélkül át/fel/lemegy.
Ugyanakkor az étvágyát sem rejtette véka alá, a motorpaletta egyetlen tagja egy 1.3-as, 85 lovas benzines erőforrás, mely – főleg városban – korrekt menetdinamikát és 140 km/órás végsebességet, na meg közel 9 literes átlagot produkált. Terepjáró mivolta miatt egyáltalán nem lehet neheztelni a fogyasztására, de a 7.1-es gyári kombinált azért igen optimista szám. Az ötgangos manuális sebességváltót szokni kell (elérhető automata is), hosszú úton jár a váltókar és kezdetben nehezen találtam a fokozatokat, a kapcsolási érzet viszont kellemes, darabosságnak nincs nyoma.
Vadászoknak, erdészeknek, nagy pecásoknak és úttalan utak kalandorainak igazán hangulatos választás lehet a Jimny, mely úgy tartotta meg régről ismert jellemzőit, hogy közben a modern elvárásoknak is igyekszik megfelelni. A listaár Club felszereltséggel 4.49 millió, a legmagasabb, Style-szinten 4.79 millió forint, a limitált változat ötmillió fölé kúszik.
A tesztlehetőségért köszönet a Magyar Suzuki Zrt.-nek és a Suzuki Barta Cégcsoportnak!
Cikk | fotók: Bense Róbert
