Honda Accord Tourer 2.2 i-CTDi Sport teszt – nem fog rajta az idő
„Akár az új” – hányszor halljuk, néha használjuk autóknál is, pedig micsoda elhasznált, kopott közhely. Aztán mégis, van az a helyzet – ha ritkán is -, amikor kimondjuk, leírjuk, és ténylegesen ezt is gondoljuk. Pontosan így jártam mostani tesztalanyunkkal, amely több szempontból is „új” érzetet kelt. Nem csupán az állapota, hanem tudása, praktikuma és értéktartása miatt is.
Kicsit távolabbról vizsgálva igencsak elgondolkodtatónak tűnhet ez a 13 éves Honda. Ha úgy nézzük, a kétezres évek dereka több szempontból is szép korszak volt az autógyártásban. Még nem ütött be a válság, a modellpaletták sokszínűbbek voltak, a kényelmi-biztonsági felszereltségek szélesebb körben is hozzáférhetővé váltak. Valahogy az egész rendszer szabadabbnak tűnt, kevesebb összefonódással, több kreativitással. Bárhonnan is nézzük, az Európában utolsó igazán sikeres, hetedik generációs Accord jókor született, közel egy olyan határvonalhoz, ahol az irány megváltozott és elindult azon az úton, amit ma már jól ismerünk.
Persze a változás elkerülhetetlen, ám mégis úgy érzem, hogy ezt az autót olyanok tervezték, akik több évtizedet átláttak. Másfelet legalábbis egészen biztosan. Kortalanságot áraszt, stílusát tekintve pedig messze kilóg az átlagkombik közül. Nem, nem extravagáns, csak egy jól sikerült, ízléses tepsi. Csőrszerű, mélyen ülő, lapos orral, csinos felnikkel, mutatós krómokkal. 4.75 méter hosszú, de úgy tűnik, mintha eredetileg dupla ekkora lett volna, csak aztán középtájon kettévágták. Meredek a hátulja, viszont a „Sport” kivitel velejárója többek között a masszívabb tetőszárny is, enélkül jóval átlagosabb lenne a far. Kézenfekvő a kérdés, hogy hagyott-e nyomot rajta az elmúlt évek használata? Gyorsan elárulom: nem igazán. Néhány kavicsfelverődés, hajszálkarc akad, ám rozsda sehol, azzal meg valószínűleg nem mondok nagy újdonságot, hogy garázsos autóról van szó, második tulajjal.
A tartósság érzete az utastérben sem oszlik el, a kormány kifényesedésén és a kézifékkar gombjának kopásán kívül gyakorlatilag semmi más nem utal a használatra. Az ülések bőr és velúr borítása hibátlan, a középkonzoli betétek pedig még hírből sem ismerik a lakkot, így aztán azok is makulátlanok maradtak az évek során. Egyébként a kezelőszervek egyszerűek, ergonómiai szempontból minden a vezető kezére játszik. A helykínálat elöl-hátul megfelelő, a csapódó tetővonal ellenére a fejnek is marad hely, a kívülről aprónak tűnő hátsó szélvédő pedig a karosszéria kialakítása miatt meglepően korrekt kilátást biztosít.
Jól is jön, mert bár lehet érezni az Accord méreteit, a radar nem szerepel az extralistán. Ha valahol, talán ezen a téren fejlődtek azóta a legtöbbet az autók, kamerák, asszisztensek, infotainment. Igazából egyáltalán nem hiányoznak. Persze ne sarkítsunk ilyen durván, nagyon sok a hasznos segédlet, de bőven túl lehet élni nélkülük is a hétköznapokat.
A felszereltség mai szemmel nézve is kielégítő, jó hatásfokú az automata, kétzónás klíma, hasznos a műszerfalba épített információs kijelző, a multikormányról pedig a tempomatot is vezérelhetjük. Külön gombot kapott a VSA, azaz a Vehicle Stability Assist, ami egyfajta továbbfejlesztett menetstabilizáló rendszer. A jobbos bajuszkapcsolón a szenzoros ablaktörlőt állíthatjuk be, de ami még jobban meglepett, az az elektromos csomagtérajtó kapcsolója. Merthogy 2006-ban már ilyet is tudott az Accord, méghozzá szériában!
A mögötte rejtőző puttony sem kispályás, alapból is 576 literes, bővítve meg síkpadlós, 1.65 köbméteres. Ez így már önmagában is rendben van, de ha hozzátesszük, hogy alacsonyan van a rakodóperem és egy zárható rekeszt is rejt a padlózat, még praktikusabbnak tűnik a nyúlánk Honda. Apró szépséghiba, hogy bár a második sor támlái egy mozdulattal ledönthetőek, és az ülőlapok is felbillennek, pont emiatt a kettő között szükségszerű volt egy vékony hézag kialakítása.
A két benzines mellett (2.0/155LE, 2.4/190LE) egy dízelmotorral forgalmazták a hetedik generációs Accordot, tesztalanyunkba is ez került. A 2.2 literes i-CTDi a maga 140 lóerejével és 340 Nm nyomatékával lendületes utazóautó hatását kelti. Ami ráadásképp még kulturált is, a szigetelés jól sikerült, rezonanciának, dízeles „kerregésnek” nyoma sincs. A 9-10 másodperc körüli 0-100 sprintnél és a 200 km/órás végsebességnél nem igazán szükséges többet kívánni. Ott van még a patent váltó is, az erőátvitelért felelős hatsebességes manuális könnyedén kapcsolható, a fokozatok hosszúak, lehet forgatni a motort. Ezek mellé barátságos, 5.5 liter környéki fogyasztás párosul.
Kombiként az sem meglepő, hogy közel 1,5 tonnát nyom, ennek megfelelően érződik is a súlya, de ez nem érinti hátrányosan, remekül viselkedik íveken, eszébe nem jut leesni a kanyarokról, az elöl keresztlengőkaros, hátul multilink futómű nem mellesleg tartós is. További pozitívum a kormánymű, a hidraulikus szervo ügyesen dolgozik, minden mozdulatnak súlya van, pont annyi, amennyi szükséges, pontos manőverezést tesz lehetővé.
A fenntartási költségekhez kapcsolódó lista nem túl hosszú, a kötelezők és a kopók mellett lényegében semmihez nem kellett hozzányúlni. Típushibák persze az Accordnál is akadnak, a hátsó ajtó korrózióját szokták a legtöbb esetben emlegetni, esetleg a leömlő repedését. Ezekről nyilatkozni nem igazán tudok, lévén ennél a példánynál nem fordultak elő. Nem csoda, 191 ezerrel az órájában még vélhetően távol áll azoktól az időktől, amikor majd komolyabban a pénztárcába kellene nyúlni.
Érdemes körülnézni az Accord Tourer-ek között, de tény, hogy a merítési lehetőség igen szerény hazánkban, főleg ha hasonló állapotú darabot keresnénk. Meg hát valljuk be, nem is azoknak való, akik filléres autóra vadásznak, jól tartja ugyanis az árát a Honda. Hogy éppen ezért fizetnék-e közel kétmillió forintot, ismerve a tulajdonságait és az előéletét, ismerve az újautó-árakat? Ha szükségem és keretem is lenne rá, valószínűleg igen.
Teszt | fotók: Bense Róbert
