Ford Focus 2.0 TDCi X-Road teszt – túl a csúcson
Jött a telefon: Focus kombi teszt, én pedig „hát jó” válasszal vettem tudomásul a következő alanyunkat, aztán a „hát jó”-ból, meg a nagy arcból visszább kellett vennem, miután szépen-lassan körvonalazódni kezdett az autó története, mivolta, puszta léte és értelme. Nem egy átlag Focus kombiról beszélünk ugyanis, hanem egy kifutó bemutatóautóból városi céges ingázó-igáslóvá, majd jól karbantartott használóssá avanzsált, extrákkal rendesen teleszórt, optikailag terepkombinak látszó Fordról, melynek gazdája mind az előnyeit, mind a hibáit nagyon is jól ismeri. Ezen ismeretekből és a teszttapasztalatokból született meg mai cikkünk.
Főszereplőnk egy második generációs, 2010-ből származó Focus kombi, az évszámot pedig direkt emeltem ki, fontos részlet, ugyanis ekkor már hat éve volt piacon az Mk2, és 2011-ben érkezett a harmadik generáció, így hát tesztünk főszereplője egy akkoriban már korosodó, de azért extrákkal jól elátott, kissé kifelé kacsintgató modellnek számított.
Tegyük hozzá a sztorihoz, hogy tulajdonosa kényszerből, ám nem átgondolatlan módon vette meg a Focust, egyszerűen kellett számára egy autó, ami kombi, és teljesíti a felszereltség, helykínálat, teljesítmény felé irányuló elvárásokat.
Nem volt hátrány, hogy a Ford hivatalos szalonautójaként, majd nem túlhajtott céges autóként a leinformálhatósággal sem voltak problémák. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden tökéletes volt a vásárláskor, hiába az akkori 98.000-es futásteljesítmény, túl nagy gondot nem fordítottak az állagmegőrzésre. Nyilvánvalóan a szervizelések megtörténtek (sőt, a váltóval is volt egy nagyobb munka), viszont kívül-belül némileg el volt anyátlanodva a Focus. Egy-két hiányzó/lógó dekorműanyag, egy nem túl szépen fényezett horpadásos sérülésnyom, illetve egy elkopott kormánykerék jelezte, hogy nem dédelgetős autóról volt szó. Ennek ellenére az általános állapota a korához képes bőven a kielégítő kategóriába tartozott (mostanra ez már főleg elmondható), ár-érték arányában nem lehetett rá panasz.
A kívülről terepkombira hajazó modell csak látványban képzelhető a földutakra, az X-Road burkolatok persze igyekeznek mást sugallni, azonban a hasmagasság nem emelt, nincs összkerékhajtás – igazából ez nem is hiányozna -, így aztán érdemes az aszfaltot választani, bármennyire is hívogató egy porolós csapatás. Ugyan csupán díszítőelemnek számítanak a műanyagok, tény, hogy kifejezetten jól állnak az amúgy izgalmastól távol eső formának. Ami némileg rombolja az összképet, az is inkább csak közelebbről látható, az illesztési hézagok lehetnének valamivel szolidabbak, de ennyit azért még meg lehet bocsájtani.
Főleg ha azt nézzük, hogy milyen erős felszereltségű a tesztmodell. Ne feledjük, hogy egy 7 éves autóról van szó, ami alapvetően egy 14 éves konstrukcióra épül. Mindezek ellenére a Titanium-szint keretein belül jár az elektromos, és fűthető ülés, tempomat, gombnyomásos indítás, valamint bluetooth-kapcsolódási lehetőséggel, tolatókamerával, navigációval ellátott Sony (utóbb egy olvasónk felhívta rá a figyelmet, hogy Blaupunkt NX) fejegység is. Utóbbi ugyan a jelenlegi érintőkhöz nem hasonlítható, és anno a navival is volt gond, elvesztette a jelet az antenna beázása miatt – ez egyébként típushiba -, viszont így is tisztességes az extralista egésze. Vegyük hozzá még az Individual bőrözést is, ami 151 ezer kilométert követően is szépen mutat, ellenben a kormányt már újra kellett húzni.
Ha már itt tartunk, a beltér összeszerelési minősége, tartóssága jó, semmi nem zörög, elfogadható az anyaghasználat. Az ülőlapok lehetnének valamivel szélesebbek, habár rövidebb távon a komforttal és a tartással nincs gond, mégis szűkösnek érződik a tér a vezetőülésben, ami egy kombinál nem a legjobb pont. A második soron két teljes értékű ülést kapunk, a lábtér méretében itt nincs kivetnivaló. A csomagtér szintén az erősségek táborát bővíti, alapból 503 literes, de egészen 1,5 köbméterig bővíthető.
A kétliteres, 136 lóerős és 320 Nm maximális nyomatékú TDCi erőforrás kulturáltan viselkedik, nem hátbavágós, de a 0-100-as sprintet egy tized híján 9 másodperc alatt teljesíti, tehát a lendülete megvan, a dinamikája is, a vége valahol 215 km/óra körül keresendő, nem is rossz egy 1338 kilogrammos „pakolóstól”. Ehhez párosul egy még mindig frissnek érződő és jól eltalált futómű, illetve egy pontos, kombihoz mérten könnyed manőverezést lehetővé tevő kormánymű. A PowerShift nevet viselő hatfokozatú automatáról már kevésbé tudok lelkes véleményt megfogalmazni, a duplakuplungos váltó hajlamos ide-oda pakolgatni a sebességeket, nem ez a Focus legerősebb pontja. A fogyasztása már inkább a pozitívumok közé sorolható, jelenlegi tulajdonosa az elmúlt 50.000 kilométert végig mérte, 6.91 literes átlag jött ki, ezt készséggel el is hittük, pedáns módon követték a kombi étvágyát.
Ha igazán őszinte akarok lenni, ez nem egy szeretgetni való autó, és új korában egészen biztosan nem adtam volna ki érte közel 7,5 millió forintot, azonban a jelenlegi használtautó-időmetszetben a tudását, a korát, és az árát nézve nincs rossz pozícióban.
Bense Róbert
