Volvo XC40 D4 AWD teszt – randevú az Év Autójával
Öt szűk nap, ennyi jutott első körben az XC40-ből, de esküszöm, hogy még a dugóban ücsörgést is élveztem, annyira sok érdekességet fedeztem fel benne. Év Autója díj ide, vagy oda, kategóriájának az egyik legjobbja lett a kompakt SUV, ami mögött bizony nagyon sok remek modell sorakozik, de a Volvo mégis valahogy úgy találta el a felszereltség/vezethetőség/biztonság arányait, ahogy kell. Nem hibátlan, és főleg nem olcsó az XC40, viszont egyértelmű, hogy a 10 évvel ezelőtti nehézségek, és a tulajdonoscsere utáni zúgolódásokat követően újra a csúcson van a 91 éves márka.
„Apró szabadidőjármű, amely tele van innovációkkal” – áll tesztalanyunk bemutató oldalán, melynek a második felével egyetérthetünk, azonban apró szabadidőjárműnek egyáltalán nem nevezhető a Volvo újdonsága. Ugyan a szalon előtt pont ott parkolt a szomszédságában az XC60, ami mellett tényleg érezhető az XC40 kompaktsága, de az aprótól messze van a maga 4.42 méteres hosszával, és 1.86 méteres szélességével. Csak összehasonlításképp – bár távolról sem konkurensek – a nemrég tesztelt SEAT Arona közel 30 centivel rövidebb, a Hyundai Kona pedig 25-tel, rájuk még elfogadható is lenne az „apró” jelző. De hogy közelebbit mondjak, az Opel Grandland X, vagy épp a Nissan Qashqai rendelkezik hasonló masszivitással, árban meg inkább a BMW X1 van közel hozzá, mindenesetre mind hozzák azt az ideális méretet, amit az XC40 – mely egyébként a teljesen új fejlesztésű moduláris platformra épül.
Megjelenésén persze már lehetne vitatkozni egyéni ízlés szerint. Az XC40 tipikus bakancsforma, azonban egyszerre szigorú és elegáns, a 21 centis hasmagasságnak, és 19 colos abroncsainak köszönhetően pedig remek kiállása van, és a hátulját nézve egyértelműen sikerült megőrizni a márkaidentitását. Az Onyx fekete metálfény – bár minden porszem meglátszik rajta – igen karakteres, talán csak az AMTS-en látott mélykék, vagy a pasztellkék (hivatalosan Amazon kék) árnyalatban hasonlóan mutatós, utóbbi egyébként a klasszikus Volvo színt idézi.
A legkedvesebb részlet mégis a motorháztető és a sárvédőelem közé ékelt svéd zászlócska – kínai tulaj ide, belga gyártás oda, egyszerűen tapsot érdemel, nem kellenek ide sci-fi praktikák, ha egy ilyen könnyed kis gesztussal is lehet emlékezeteset alkotni. Említésre méltó még a LED-es lámpatest, a tompított kitűnő fényerőt biztosít, a T-alakú nappali menetfény meg szimplán jól mutat. A külsőt alaposabban szemügyre véve feltűnhet, hogy az XC40 rendesen körbe lett kamerázva, ennek a teszt későbbi pontjain még lesz jelentősége.
Az ajtónyitásnál már azt pozitívumként fogtam fel, hogy a küszöbvédő nem valamilyen szuperérzékeny alu díszléc, hanem strapabíró műanyag. Az is gyorsan feltűnhet, hogy nem éppen egy szabvány kabint kapunk, a kormány szinte hívogat egy fogáspróbára, középen pedig egy tablet emelkedik ki, mindenfelé mozgatható, krómozott szellőzőrostélyok társaságában.
Az ülések combtámaszosak, korrekt tartásúak, ezerféle módon állíthatóak, és elöl-hátul fűthetőek, a vezető pedig pont annyira ül magasan, hogy kényelmesen láthassa az autó orrát, de még ne érezze egy emelettel feljebb magát. A helykínálat mindkét üléssoron bőséges, a nyitható panorámatető miatt a hátsó sötétítés is sokkal barátságosabbá szelídül. A csomagtartó 460 literes, bővítve 1336, és remekül variálható. A kalaptartó levehető és a padló alá helyezhető, a hátsó ülések támlái egy-egy gombnyomással síkba dönthetőek, és ha ez még nem lenne elég, a csomagtérajtó elektromosan nyitható-csukható.
Visszatérve a vezetőülésbe, a bézs-szürke-fekete színekben játszó grandiózus elemek minimalizmust sugallnak, a rácsmintázatú ezüst dekorok, és a gömbölyű kilincs az esti megvilágításokban a legmutatósabbak. Szép ez most, 2018-ban, van benne egy adag skandináv pimaszság, bár azt nem tudom, hogy mennyire fog esztétikusan öregedni ez az enteriőr (nyilván nem egy XC90), de ezzel még felesleges is foglalkozni. Gombokból kevés jutott, azok is jó helyen vannak, talán a pohártartó lehetett volna egy kicsit mélyebb, mert folyton kizúgott belőle a félliteres palack, a kis szorítófülek nem voltak a helyzet magaslatán. Szintén nehezen éltem meg – sokadjára – a lakkozott felületek jelenlétét, a parkoló fokozatot kapcsoló gombon, és a képernyő mellett is villant már néhány karc, utóbbira még lehet is vigyázni (bár port gyűjt az is), de előbbinél igazán alkalmazhattak volna inkább szálcsiszolt műanyagot/fémet, sokkal tartósabb megoldás. Ezt leszámítva az anyaghasználat a prémium szintet idézi, még az ajtókárpit is finom, az összeszerelési minőség pedig hibátlan.
A teljes műszerfal digitális, remekül kihasznált a 12.3 colos kijelző, ügyesen testreszabható, és általánosságban is szépen sikerült a grafikai megjelenítése. A 9 colos érintővel már kicsit nehezebben boldogultam, idehúzol, odaböksz, itt egy menü, ott egy beállítás. Nyilvánvalóan, ha tulajdonos lennék, pár hét alatt teljesen hozzászoknék, de nekem egy kicsit túlbonyolítottnak hatott, legyen szó akár a hőmérséklet beállításáról, vagy egyszerűen USB-re átváltani a médiát (nem hiába került egy komplett használati utasítás az egyik menübe). Ami viszont biztos, hogy a Harman/Kardon hifi kristálytisztán szól, a 3D-s elemekkel is tarkított navigáció bármikor jól jöhet, a tolatókamera minősége meg egyszerűen pazar, éjszaka is, ilyen szép képpel még nem igazán találkoztam. Ennél a pontnál kanyarodjunk is vissza a kamerákhoz, hiszen a 360 fokos nézeten kívül jóformán minden egyes kamerát kiválaszthatjuk, ha esetleg a szemünk „meghosszabbítására” van szükség, és ha még ekkor sem éreznénk biztosnak magunkat, az XC40 szívesen be- és ki is áll helyettünk.
Lényeges, bár a Momentum-szinten felüli, opciós extra az On Call, melynek segítségével a telefonunkra letöltött alkalmazással is képes kommunikálni az autó. Nagyon szerettem volna kipróbálni, de valamiért a PIN-kódot nem küldte el a rendszer, így aztán hoppon maradtam.
Van még egy tényező, amit mindig is nagyon komolyan vett a Volvo, ez pedig a biztonság, amely három fő részre osztható. Első körben ott a bóracélból készült biztonsági utascella, ide kattintva látható, hogy miként deformálódik a törésteszten. Másodikban az ütközési energiától függően vezérelt légzsákok, az övfeszítők, a gerincsérülés esélyét csökkentő, öv alá becsúszást gátló első ülések, a biztonsági kormányoszlop, vagy a baleset után automatikusan aktiválódó rögzítőfék.
A harmadik „védvonal” az aktív rendszerek arzenálja, mely az elékanyarodást gátló, a holttérfigyelő, a sávtartó, illetve útelhagyást megakadályozó asszisztensekből áll, továbbá az alapfelszereltség részét képező CITY SAFETY ütközésmegelőzőből, mely először figyelmeztet, majd vészfékezést alkalmaz, legyen szó másik jármű, kerékpáros, gyalogos, vagy akár nagyobb testű állat veszélyes közeledéséről. De a frontális baleset elkerülése érdekében bevetett aktív kormányrásegítés is hasznos tulajdonság. A Volvo célja, hogy 2020-ra elérjék azt, hogy senki ne veszítse életét az autóikban, ami most még kicsit meredek vállalásnak tűnik, mindenesetre az ilyen célkitűzéseket csak támogatni lehet.
Az XC40 motorválasztéka fokozatosan bővül, a csúcsokkal rajtoltak (T5 – benzin, 245 Le, D4 – dízel, 190 Le), majd jött a T4 és a D3 190, illetve 150 lóerős teljesítménnyel, de már ott van a listán a belépő, 1.5 literes, 156 lovas T3 is, az első háromhengeres személyében. Ha még nem kavarodtatok bele, akkor azért, ha már igen, akkor meg azért érdemes végigböngészni a palettát, és az árakat.
Tesztautónk a kétliteres, négyhengeres dízelt kapta (D4), nyolcfokozatú Aisin automatával párosítva. Igen jó kis csapatot alkotnak ők ketten, a váltó szépen dolgozik, a 190 lovas erőforrás segítségével pedig 7.9 másodperc alatt elérhetjük a százas tempót a mintegy 1.7 tonnás XC40-nel. A gyári átlagfogyasztás 5 liter, nekem valahol 6.8-7 körül sikerült megállnom, még ez is a tisztességes kategóriába tartozik. Egyébként ha unnánk a „Comfort” vezetési módot, és az „ECO”-hoz sincs kedvünk, akkor felpiszkálhatjuk kicsit a karakterisztikáját a „Dynamic”-kal, sőt, ha kalandosabb hangulatba kerülünk, akkor az „Off road”-ot is választhatjuk, bár ez sebességkorlátos, de az állandó összkerékhajtás miatt nem kell félnünk lemenni az aszfaltról.
Az XC40 kulturált vezethetősége is több részletből áll össze, egyfelől ott a tökéletes hangszigetelés, jóformán belül nem nagyon érzékelhető, hogy dízel autót vezetsz, kis túlzással a gördülési zaj feltűnőbb. Másrészről pedig annyira finom a futómű (elöl MacPherson, hátul multilink), hogy az úthibákat egy pillanatig nem érezhetjük. Ráadásképp a kanyarokban is otthonosan mozog a Volvo, és a kormányzás is tűpontos érzetet kelt. Egyfajta nyugodt, de haladós hangulatot áraszt magából az XC40, magabiztosnak és biztonságosnak hat.
Nem meglepő módon ezeket a tulajdonságokat rendesen meg kell fizetni, tesztautónk árengedménnyel együtt, 2 év korlátozás nélküli, bővíthető garanciával is alulról karcolja a 14 milliót. De meg kell nézni, hogy mit kapunk érte, mert amit a Volvo nyújt, az egy szinte tökéletes csomag, még úgy is, hogy sajnos nem feltétlenül a hazai pénztárcákhoz van szabva. A már említett T3 alapfelszereltséggel 8.495.000 forinttól indul, ami befogadhatóbb ár, azonban az már a forgalmazás első pillanatától nyilvánvaló volt, hogy nem erre épít a Volvo. De azért én örömmel várom egy tesztre, sőt, igazából mindegyik változatot.
A tesztlehetőségért köszönet a Duna Autó Zrt.-nek!
Cikk | fotók: Bense Róbert
Videó: Kathi Imre, Kocsis Gábor, Lajos Zsolt
