Suzuki SX4 S-Cross 1.0 teszt – egy hengerrel kevesebb
Úgy látszik, hogy az SX4 S-Cross ősszel szeret hozzánk érkezni, hiszen a tavalyi, lombhullatós tesztünk után idén is hangulatos körülmények között találkoztunk a Suzuki crossoverével. Bár a külcsín, és a felszereltség is ismerős volt, a fekete ló a motortérben bujkált, hiszen az egyliteres Boosterjettel eddig még nem volt lehetőségünk megismerkedni. Tanulságos teszt lesz ez, méregettem az árakat a már kipróbált típustárshoz viszonyítva, de egy rövid eszmefuttatás erejéig még a Vitarát is belekevertem, csapjunk is a közepébe, míg így egyben vannak ezek a gondolatok.
Paks felé félúton csendben ábrándoztam a kanyonbarna árnyalatról, melyet az előző SX4 S-Cross tesztautónk kapott, és amellyel simán együtt tudtam volna élni a hétköznapokban. A bevállalósabb szín helyett most a jóval szolidabb indigókékben várt minket az eddig mindössze 250 kilométert futott, még minden porcikájában vadonatúj darab, melynek megjelenésére továbbra is csak azt tudom mondani, hogy a fiatalabb korosztályt célozza meg, amolyan Suzukis módon. Mindenesetre bárhonnan is nézzük, karakteres külsőről beszélhetünk, a márkatársakat nézve akár formabontónak is nevezhetjük az orr kialakítását, mely elődjéhez képest sokkal inkább a kategóriájára jellemző arcot kölcsönöz a facelift-modellnek. A jó kiálláshoz persze kellenek az ügyesen eltalált arányok is, a 4.3 méteres hossz mellett 1.78 méteres a szélessége, hasmagassága pedig 18 centiméter – másfél centivel magasabb, mint a ráncfelvarrás előtti kivitel.
A beltérben számos manapság jellegzetes márkajegyet fedezhetünk fel, semmi nincs túlcicomázva, a szürke és az ezüst burkolatok váltakoznak, teret adva némi zongoralakknak. A műszerfal közepén információs kijelző, mely sajnos az aktuális sebességet nem mutatja, azonban a pillanatnyi fogyasztást nyomon követhetjük a segítségével. A középkonzolon a már jól ismert, érintőgombos, 7 colos kijelző terpeszkedik, szép képminőséget produkáló tolatókamerával, de GPS-t ezúttal sem kaptunk hozzá, ám a navigációs kártyát mi magunk is megvásárolhatjuk, nem egészen 83 ezer forint fejében. Ehhez kapcsolódik a tartozékok listája, amit egyébként itt érhetünk el, és melyben a csomagtér rácstól kezdve, a gyerekülésen át, egészen a sportkormányig minden hasznos és kevésbé hasznos dolgot megtalálhatunk. Visszatérve GL+ felszereltségi szintű tesztalanyunkhoz, az egyből feltűnt, hogy AllGrip rendszer nem jár hozzá, illetve sajnos a tempomat sem távolságtartós, van viszont digitális, kétzónás légkondi, és ülésfűtés is.
Bár az utastér méreteit már a korábbi tesztünkben is méltattam, az alapból 430 literes, és ennek kétszeresére növelhető, duplapadlós csomagteret most is szeretném megdicsérni, egyrészt az alacsony perem, másrészt az oldalsó tárolózsebek miatt. Utóbbinak hála az apróbb holmik sem gurulnak szanaszét – aki megtapasztalta már, hogy egy önálló életre kelt konzerv körbe-körbe szambázása mennyire idegőrlő tud lenni, annak ezt nem kell magyaráznom.
Való igaz, eddig a pontig túl sok újdonsággal nem találkoztam, ám a hangsúly az „eddig”-en van, hiszen a motortérben ezúttal a háromhengeres, egyliteres turbós kapott helyet, mely az új Swift és a Baleno palettáján is szerepel. A 110 lóerős, 170 Nm maximális nyomatékú blokk vegyes érzéseket keltett bennem, mivel egyrészről a dinamikája rendben van (0-100 km/óra – 11 szekundum), és a 6.3 literes átlagfogyasztás sem mondható magasnak. Másrészről viszont alapjáraton elég kellemetlen hangokat hallat a motor. Igaz ez a rezonanciából származó zaj a fordulatszám emelkedésekor eltűnik, és a háromhengerességből fakadó sajátos motorhang sem zavaró. Ezt még meg is lehetne szokni, ám az ötsebességes manuális váltót már kevésbé. Ugyan a fokozatait jól eltalálták, azonban – Suzukiktól nem megszokott módon – a kapcsolási érzet merev és darabos.
Ezzel ellentétben ott a négyhengeres, 1.4 turbóval szerelt SX4 S-Cross, 140 lóval és 9.5 másodperces 0-100 sprinttel. Fogyasztása pedig mindössze 5 decivel több, és a hatgangos kézi váltó is jóval finomabb, pontosabb szerkezet. A slusszpoén, hogy a kettő között nagyjából háromszázezer forint különbség van, akár a listaárat nézzük, akár az akciósat.
Hogy mi ebben az egészben a szomorú, és hogy jön ehhez a teszt elején említett Vitara? Hát úgy, hogy jelenleg a Vitarának az 1.6-os, 120 lovas szívó erőforrása a legnépszerűbb, méghozzá teljes joggal. Kiforrott, strapabíró konstrukció, 6.3 körüli átlagfogyasztási értékkel. De – és erről nem a Suzuki tehet – a downsizing világában elavultnak tekintik, és vélhetően a következő frissítésnél (csakúgy, mint az SX4 S-Cross esetében) eltűnik a kínálatból a legjobb alapmotor, hogy átadja a helyét a kevésbé szimpatikus háromhengeres turbósnak. Bár tudjuk, hogy a Suzuki régóta otthonosan mozog a „kisturbós” motorok közegében, mégsem ez tűnik a legszerethetőbb taktikának.
Visszakanyarodva tesztalanyunkhoz, az elöl MacPherson, hátul torziós tekercsrugós futómű jól teljesít, a magasságból adódó billegésnek nincs nyoma, kanyarban sem érezni bizonytalanságot, az úthibákat is többnyire ügyesen kezeli. A kormányműre is könnyű ráérezni, van benne egy kis adag mesterséges érzet, de a pontossága és a reakciója is teljesen jó. Ezeken a pontokon tehát hozza a szintet az SX4 S-Cross, de ha választani kéne, én bizony maradnék az 1.4T-nél.
Ha már az előbb beszéltünk az árról, fejtsük is ki egy kicsit bővebben. Az alap GL felszereltséggel (nincs digit klíma, ülésfűtés, érintőképernyő) akár 3.980.000 forintért hazavihetjük. Jelen kivitel 4.3 millió környékén mozog (a hivatalos listaár majd’ egymillióval több), míg a panorámatetős, automata váltós verzióért közel hétmilliót kérnek. Ez utóbbi nem hinném, hogy be fog szállni a versenybe, ugyanez érvényes az 1.6 dízellel szerelt modellre is. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy amennyiben maradt volna belépőmotorként az 1.6 szívó a megújult SX4 S-Crossban, sokkal többet látnánk belőlük a hazai utakon.
A tesztlehetőségért köszönet a Suzuki Bartának!
Cikk | fotók: Bense Róbert
