Celicával az élet – Faterral a szerpentineken

Mielőtt továbbeveznénk a javításokon és a különböző problémahalmazok megoldásain, vegyünk elő egy könnyedebb – és majdnem minden műszaki tartalmat nélkülöző – témát: a Celica által nyújtott élményt, amit ugyan szavakkal nehéz átadni, mégis mindenkit buzdítanék arra, hogy egyszer élje meg.

Ne ugorjunk egyből a Mátra szerpentinjeire, szívesen mesélnék arról az időszakról is, amikor még csak próbálgattam a szárnyait a vasnak, mivel ezek is szép és tanulságos pillanatok voltak. Kezdjük ott, hogy nem kenyerem a száguldozás, sem mások testi, sem a saját pénztárcám épségét nem kívánom veszélyeztetni, éppen ezért mikor a barátaimmal átugrottunk Szolnokra, akkor is igyekeztem minden szabálynak megfelelően vezetni. Viszont óvatosságom ellenére is egyre inkább feltűnővé vált, hogy eléggé „remeg” a fékem, ami csak egyet jelenthetett: odavannak a betétek, talán még más egyéb is, de azért még így, kerregve, gyengélkedő első fékkel is élmény volt a vezetés minden pillanata, nem is nagyon lehet leírni az összhangot, ami már a kezdettől megvolt köztünk. Sok-sok utam volt Békéscsabára is, rettentő unalmas karikák lettek volna ezek, ha másfajta kocsival kellett volna megtennem, azonban a Kondoros előtti nagy kanyarban mindig megtaláltam a lelki békémet, és elégedetten nyugtáztam, hogy megdöbbentően jól fekszi az utat a Celica.

Hónapokat vártam a hegyvidékhez és maratoni utakhoz is alkalmas műszaki állapotra, ám amikor öregemmel keresztbe-kasul átautókáztuk a Mátrát és az összes környékbeli kanyargós utat, akkor éreztem azt, hogy mennyire igaza van annak, aki azt mondja, hogy kis pénzért is kaphat hatalmas élményeket az ember. Nem kellett hozzá húszmilliós gépsárkány, sem versenypálya, elég volt párszáz szerpentin, egy kormánykerék, és a felkapcsolt bukólámpa, apámmal máris gyermeki szintre lesüllyedve vigyorogtunk a negyedszázados japán vasban.

Végszóra pedig egy felismerés: ebbe az autóba nem egyszer szeret bele az ember. Kétszer jöttek velem szembe a Toyotámmal, egyszer a szerelő, egyszer pedig egy kedves ismerős, akinek odaadtam egy körre, Mindkét alkalommal azt éreztem, hogy órákig el tudnám nézegetni, ahogy közeledik felém. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy nem lehet külső nézetben vezetni.

A jövő héten gondolatban „visszakanyarodok” a szerelőhöz, ahol a kegyetlen valóság és a lelkes bütykölési vágy kavargott bennem, a következő bejegyzések a márciustól egészen augusztusig tartó, hosszú, de eredményes javítási folyamatait dolgozzák fel, nem lesznek egyszerűek a megoldások, azt elárulhatom.