Celicával az élet – ábrándtól a valóságig

Négy hónap kellett hozzá, hogy összeszedjem a gondolataimat az autómról, mely történetesen egy 1990-es Toyota Celica. Kapcsolatunk meglehetősen viharos, és egyáltalán nem izgalommentes, viszont nagy veszekedés eddig még nem volt. Kezdem az elejétől, célom pedig az, hogy egy rendszertelen, de lelkes blogot vezessek az öreg japán vasról és közös kalandjainkról.

Volt nekem egy csodás kis igáslovam, egy 1992-es Mazda 323-as, melynél kezesebb bárányt nem is kívánhattam volna. A családi autó után ő volt az első sajátom, fenntartási költségeinél pedig már csak a megbízhatósága volt jobb.  A felszín tökéletes volt, ám esténként nem bírtam magammal, és folyton a használtautóra vezetett az utam. Lelkiismeret-furdalással keveredett izgalommal kacsintgattam heti 1-2 alkalommal a Celicák felé, de ez már így ment hosszú-hosszú ideje, mondhatni évek óta. Hol előtört, hol elhalványult a láz, hogy egyszer lesz egy ötödik szériás darabom. Persze azt tudtam, hogy nem elég, hogy ritka, jó állapotút vállalható áron nemigen találni. Éppen ezért igyekeztem elhessegetni a vásárlással kapcsolatos gondolataimat, és örülni annak, hogy van egy megbízható Mazdám.

Sosem voltam az a villogós fajta, a Celicát sem ezért néztem ki magamnak (igazából már nem is igen lehet/illik vele menőzni) egyszerűen ez az autó volt a kedvencem. Mivel nem egy 40 milliós Ferrariról álmodoztam, ezért mindig ott lebegett előttem a kép, hogy egyszer meg is engedhetem magamnak a Toyotát. Úgy voltam vele, hogy egy bőven felnőtt korú, csúnyán mondva kivénhedt boyracer autót inkább szeretni kell, mintsem bohócot csinálni belőle, és ezzel magamból is. Szóval a cél az volt, hogy egy viszonylag egyben lévő példányt találjak minél kevesebb – felesleges hibaforrásnak számító – extrával, lehetőleg sárkánymintás üléshuzat, kamulégbeömlő és óriás kipufogó nélkül. Kívánalom volt még a fekete szín, és örültem volna az 1.6-os STi-nek, ami bár nem egy erőmű, mégis viszonylag megbízható. Nem volt egyszerű a dolog. Ha találtam is 1-1 darabot, a fájdalmas kókány már a képeken feltűnt, így a telefonálásig már ritkán jutottam el. Általában 400 környékén kezdődtek a műszakival rendelkező példányok, de ezek többsége nagyon le volt már harcolva. 600-700 körül már lehetett találkozni épkézláb darabokkal, de ennyim meg nem volt rá.

Tehát maradt a várakozás, illetve néhány telefonálás. Egyik alkalommal találtam egy négyszázezreset, a gazdája korrekt volt és felsorolta a súlyosabb problémákat, állítása szerint az árát még egyszer rá kell költeni és akkor jó lesz. Nos, itt ment el a kedvem egy kicsit az egésztől, ám pár hétre rá felcsillant a fény az alagút végén. Hogy a boldogság, vagy a közeledő gyorsvonat fénye volt ez, na hát az a mai napig nem világos számomra.

Jövő héten a vásárlás viszontagságaival folytatom.