Suzuki Swift teszt – modernizált vasaló

Minden évben van néhány modell, amit izgatottan vár a hazai vásárlóközönség, és a “kisnövésűek” között most egyértelműen az új Swift kapta meg ezt a fajta kitüntetett figyelmet, még úgy is, hogy ez már nem a „mi autónk”. Persze ebben nincs túl sok meglepetés, egyrészt az új Swift Japánból jön, másrészt maga a típusnév is jól bejáratott Magyarországon, ha ehhez még hozzájön – mint jelen esetben is – egy épkézláb konstrukció, akkor nagy gond már nem lehet.

Arról nem is beszélve, hogy a Suzuki megújult palettája árban és használati értékben is bőven hozza az elvártat a kategóriájában, ez, valamint az előbb felsorolt tulajdonságok pedig eredményes receptté álltak össze. Az eladási számok nem csupán a katalógusokban, marketinganyagokban, hivatalos beszámolókban mutatnak jól, elég kimenni az utcára, az új Vitarából és Balenóból is rengeteget látni, hálás feladat lesz tehát a Swiftnek húzónévként a sor elejére állni.

Az átvétel előtt a Magyar Suzuki Zrt. budaörsi parkolójában forgolódtam, jómódi tanácstalanságban, hiszen az egyik oldalamon egy tűzpiros Kizashi (vesszőparipám a tesztelése) állt, átellenben meg egy új Swift. Mindkettő érdekelt, de míg előbbi állandó vendége a parkolónak, addig utóbbit még most láttam ott először. Alaposan megnéztem magamnak, és feltettem a kérdést: hol van már a vagány kockaként piacra dobott első generáció, és mennyire messzire kerültünk a 14 éve nyugdíjazott, nálunk leginkább ismert harmadik szériától?

Számtan sikerpillanat, sztereotípia, az ezekbe való kapaszkodás-elengedés formálta a Swiftet azzá, amit most láthatunk. Valahogy olyan érzésem van, mintha egy sorozatszínész örömmel mutatná meg, hogy sikerült kitörnie abból a szerepből, amit évtizedekkel ezelőtt szabtak rá, mégis megtartotta azokat a tapasztalatait, melyeket a hírneve építése alatt gyűjtött. Ugyanis a Swift alaptételei nem tűntek el, csupán kissé átalakultak, modernebbé váltak, és igazodtak a trendekhez. Itt volt már az ideje ennek!

A gömbiként és vasalóként is ismert MK4/MK5-ös Swiftek külsőleg leginkább egy mosolygós városjáróhoz hasonlítanak, a hétköznapokba belesimulva teszik a dolgukat, de lássuk be, ráfért már egy alaposabb megjelenésbeli frissítés (is) a modellre – ide kattintva azért lehet látni a lényegi különbségek egy részét. Mindazonáltal nagyon okosan nyúltak a formához, nem szabdalták szét feleslegesen, és bár a far sok izgalmat nem hordoz magában, az orr újraálmodása bizony remekül sikerült.

Nem mondom, hogy ez a legeredetibb kivitelezés, viszont szemből igazán gusztusos kisautó látszatát kelti a Swift. Laposnak, merésznek, és dinamikusnak hat az összkép, nem úgy fest, mint amit csak úgy „odatettek”, korrekt kiállása van a maga 3.84 méteres hosszával és 1.73 méteres szélességével. Színek szempontjából talán a lángvörös és a kobaltkék árnyalatok izgalmasabbak, utóbbi kéttónusú fénnyel is elérhető. A „lebegő tető” is teljessé vált, de érdekes megoldás a hátsó ajtóknál a függőleges rejtett kilincs is, más kérdés, hogy a műanyag fogója érzetre nem tűnik túl masszívnak, de majd az idő eldönti a tartósságát.

A Swift belső kialakítása élhető teret ad, a fűthető első ülések szivacsosak, tartásuk azonban elfogadható, egyedül az aprócska szélvédőkkel nehezebb megbarátkozni, a hátsó esetében ott van mankónak a tolatókamera, bár a felbontása és a vágott kép miatt tényleg csak szükség esetén pillantottam rá. A hátsó üléseken egész jól el lehet férni, a tető csapódását ügyesen oldották meg, nem kell zsebre tenni a fejünket, igaz a mostanában divatos, besötétített oldalablakok miatt vidám fotoszintetizálgatásról ne nagyon álmodozzunk. A csomagtér érezhető növekedésen ment keresztül, számszerűsítve: az elődhöz viszonyítva 211-ből 265 literes alapot varázsoltak, mely az osztható támlák segítségével akár 579 literesre is bővíthető.

Az utastér anyaghasználatát és összeszerelési minőségét nézve világos, hogy az egyszerű, mégis látványos és strapabíró megoldásokat választották a Swift esetében, ez amúgy a legtöbb új Suzukinál tetten érhető, talán csak az Ignisnél engedtek meg pár olyan dizájnelemet, ami érzékenyebb lehet. Az ajtóbehúzók és a középkonzol fölötti részen törtfehér műanyagokkal, a váltónál ezüst kávával csökkentették a szürke-fekete színvilág egyeduralmát. Kiemelném továbbá a mutatós oldalsó szellőzőrostélyokat, és a felpattintható kupakokkal védett szivargyújtó/USB bemeneteket, ügyes részletek.

Ami viszont minden kétséget kizáróan viszi el a „beltér legjobb pontja”-díjat, az a kormánykerék, nem csupán jól néz ki, az alját is hibátlanul csapták le, remek a fogása, az osztása, a díszítése, alul is kellemes a matt plasztik burkolata. A műszerfal egyszerű és praktikus, középen monokróm információs kijelző honol, a konzolon pedig 7 colos, okostelefonnal összekapcsolható, multimédiás érintőegység, melynek tudását SD-kártyás navival is bővíthetjük. Számos kényelmi és biztonsági extrával bővült a Swift felszereltségi-listája, érdemes végigböngészni, de az is tény, hogy az arany középutat ezúttal is a GL+ szint fogja jelenteni, hiszen a már említett tolatókamera és ülésfűtés mellett fűthető külső visszapillantók, manuális légkondi, automata világításvezérlés, illetve LED-es helyzetjelző is jár, egyedül a tempomatot hiányoltam.

Tesztmodellünk az 1.2-es, 90 lóerős Dualjet erőforrást kapta – mellette az egyliteres Boosterjet, és ezek hibridváltozata (SHVS)  szerepel a palettán –, legutóbb az Ignisben találkoztam ezzel a motorral, így hát túl nagy meglepetésekre nem számítottam. Az elődjénél több mint egy mázsával könnyebb, mindössze 840 kilogrammos Swift esetében is ideális, kulturált erőforrásnak tekinthető. Természetesen blokkolásgátló, menetstabilizátor és elektronikus fékerő-elosztó is jár, az ötgangos manuális sebességváltóra pedig ezúttal sem lehetett panasz, pontossága mellett a fokozatok hossza is jól eltalált.

A pedálok rövidek, kezelhetőségük rendben van, a gyors gázreakció ráerősít a Swift agilitására. Mint ahogyan a pontos kormánymű, és a feszes, mégsem pattogós futómű (elöl MacPherson, hátul torziós). Ehhez hozzáadódik – többek között a 120 mm-es szabad hasmagasságnak is köszönhető – erős stabilitás, valamint a megfelelő kanyardinamika. Az átlagfogyasztást 5 literig sikerült mérsékelnem, volt benne bőven város, némi dugó, országút, és pálya is, a tesztút valamivel több, mint 400 kilométert foglalt magába.

Az egyik legfontosabb kérdés persze jelen esetben is az ár, a GL-szint ugyanezzel a motorral 3.15 millióért vihető haza, tesztmodellünk (GL+) 3.450.000 forintba kerül. A GLX automatával, digit klímával, színes műszerfali kijelzővel, és biztonsági felszereltségekkel együtt kedvezményes áron 4.7 millió környékén van, a GLX/4WD/SHVS esetében is nagyjából ezzel az árral számolhatunk – nyilvánvaló, hogy nem az utóbbiak lesznek az eladási listák élén. Jelen cikkünk főszereplője azonban könnyen slágermodellé válhat, annak ellenére, hogy a kisautók körében is évről-évre élesebb a verseny. A hatodik generációs Swift sikere a neve mellett leginkább abból fakadhat, hogy a Suzuki – megvárva az új modellcsalád fogadtatását – jókor dobta piacra, ügyesen fejlesztette, és elfogadható árcédulával látta el.

A tesztlehetőségért köszönet a Magyar Suzuki Zrt.-nek és a Suzuki Barta Cégcsoportnak!

Cikk | fotók: Bense Róbert

Videó: Kocsis Gábor, Bense Róbert