Peugeot 208 Allure 1.2 PureTech – mindent megteszek, hogy én legyek az első

Az új 208 visszatért hozzánk, hogy lehengereljen, mindezt úgy, hogy útközben egyet „elhagyott” a klasszikus négyes felállásból. Korábban az 1.5 BlueHDi járt nálunk, azonban az igazi nagyvárosi kottát csak most kaptuk meg, hogy feldolgozzuk, hisz ezúttal az 1.2-es benzinessel hoztam el a kis Peugeot-t. 

Súlyos terhet cipel a típus a vállán ebben a specifikációban. Év Autója 2020 – 1. hely, azaz tényleg nagybetűsen az Év Autója, ez önmagában nagyon izgalmas tény. Emellé pedig kapunk egy olyan motorkonstrukciót, amelyet bár könnyen támadhatnak a régi iskola hívei, mondván, hogy 3 hengeres, mégis 4x nyerte el zsinórban az Év motorja díjat, ami minden lehet, csak blöff nem, az már túl nagyszabású átverés lenne.

Bizony, sokat dicsérték már ezt az 1199 köbcentis, 12 szelepes, turbófeltöltős PureTech névre hallgató benzines erőforrást, mely a tesztelt 100 lovas kivitelben a középső helyet foglalja el a sorban a 208 palettáján. Belépőnek a 75-ös szívó verziót szánták, míg az igazán dinamikus sofőröknek ott a 130 lóerős csúcsmodell (vagy az elektromos verzió). Szóval igazi arany középút ez, ráadásul az elmúlt pár év alatt komoly típushibák sem láttak eddig napvilágot az 1.2-essel kapcsolatban. De visszatérve a korábbi gondolatmenetre, kiemelten nagy felelőssége van a tesztautónak, ugyanis duplán díjnyertes konfigurációval volt dolgom. A franciák tehát kijátszották az összes komoly kártyájukat előttem, vajon összejött nekik a Royal Flush?

Nyilván nem volt rossz, ez természetes. Mondjuk úgy, hogy valamivel többet konyítanak a technikához és jóval több új autót próbáltak már a zsűritagok, mint én, szóval afelől nem volt kétségem, hogy jó. De vajon menyire? 

A színházat természetesen elviszi a külcsín, amire rádob egy lapáttal ez a (felár nélkül választható) rikító sárga fényezés. Úgyhogy tekintsünk be előbb a kulisszák mögé és kezdjük a lényeggel: vidáman és zavartalanul éltünk együtt a közösen eltöltött egy hét alatt. A 208 szinte túlzottan is csábító, mégsem villannak ki (csak fel) a kardfogak, nem válik izgalmas, de szeszélyes szeretővé. Vannak apró hibái, a kombináció azonban összeállt. Városban és az agglomerációban ez 2020-ban ütős.

Kár visszasírni a régi szívómotorok karakterét, pedig én is hajlamos vagyok rá, de hát „ami elmúlt, soha nem jön vissza már…” Aki ilyet szeretne mégis, annak be kell érnie a lehangolóan kis teljesítményű belépő modellekkel, vagy választhat valami hibridet, ahol a CVT váltó kavarja fel a kedélyeket. Alkalmazkodni kell, mert efelé tol a szabályozás, a lobbi, a gyíkemberek, és még számtalan más összeesküvés. Azt amúgy csak halkan jegyzem meg, hogy egy kisautó egy apró, nem túlforszírozott, de turbós motorral nem is rossz buli. Eleve, 205 nm nyomaték áll jelen esetben a rendelkezésünkre már 1750-es fordulatnál, ami nagyjából annyi, amennyit a saját 2.5 literes, szívó motoros őskövületem produkál jóval magasabb tartományban. 1155 kiló ehhez nem is sok, különösen napjainkban, amikor mindenféle biztonsági extrával teletömik a bódét, hogy az megvédjen saját hülyeségünktől és mások figyelmetlenségétől, no meg úgy általában a világtól. Ez persze nem panasz, csak tény. Nem csak azért híznak folyamatosan az autók, mert az általános (és rossz) felfogás úgy szól, hogy a nagyobb mindig jobb.

 Aligha akad olyan ember, aki a 10,9 másodperces 0-100-at gyorsulgatja majd a városhatáron belül, ettől függetlenül igen korrekt az érték városi cirkálóhoz mérten és arra enged következtetni, hogy szenvedés nélkül fel tudjuk venni a forgalom tempóját az esetek 95%-ában. A nagy nyomatéknak hála kicsit gyorsabbnak is tűnik a papírformánál, egészen virgonc a 208. Ügyesen eltalálták a felfüggesztés karakterisztikáját, hogy ne rázza ki a zsebünkből az összes aprót a futómű, viszont kanyarokban sem marad alul a kis Peugeot. A miniatűr, TIE bombázóra hajazó kormányt jó érzés forgatni, az autó pedig veszi a lapot és nem esik nehezére a kanyarodás sem. Van benne egy kis élet az általános vidámsággal egyetemben, és közben kényelmes tud maradni.

Bár ecseteltem a korrekt vezethetőséget és az elegendő erőt, de nem kell félni, a kormányt nem fogja kitépni a kezünkből. Azért az mégis határozottan érezhető, mikor vége a turbólyuknak és megjön a töltés. Ha gyakran kell gyorsítani, és véletlenül megszalad az ember lába, könnyedén átcsaphat bólogatásba a szakaszos menés, nagygáz, nagyfék… Még most is hallom volt vezetésoktatóm szavait ilyenkor: „Mi van Zolika, kockás a benzin?”. Meg kell szokni, egy szívómotor lineáris karaktere finomabban beosztható, cserébe ezt legalább nem kell agyonpörgetni, ha haladni akarunk. És még a 6 fokozatú váltó sem rossz parti a mai mezőnyben. Nem a precizitásra mentek rá a tervezők, bár ez manapság a jobbak közül való, de az igazán finom kapcsolási érzetre vadászó niche market fogyasztóit ennél a sornál sajnos útnak kell, hogy engedjem.

Az étvágy, hát igen, azt a végére hagytam 7,5 liter, ennyi volt az átlagom bő 300 kilométer alatt, ami többnyire Budapest volt egy szelet országúttal fűszerezve. Klímázva, nagy dugóban úgy érzem, mehet ez feljebb is, de autópályán normál tempónál simán elgurulunk 6-7 liter között, tartva a megengedett sebességhatárt. 

A külsőt és a belsőt már a korábbi bemutatónkban kiveséztük, így én nem ismételném el a kolléga részletes bemutatóját, csak a kötelezőket és a személyes kedvenceket. Az Allure felszereltség része a 10”-os képernyő és a különleges 3D műszeregység is. Inkább látványos, mintsem hasznos a megvalósítás, megszokást igényel, de ez megint csak egy geg, amit egyelőre más még nem vetett be az iparágban. Menő, valljuk be, különösen a kisautók szegmensében. Az ülések csodálatosak, remek ízléssel tervezték meg a kék varrással szegélyezett, bőr-szövet kombinációjú kárpitot is, ez legalább olyan értéket képviselt számomra esztétikában és ergonómiában, mint látványra a műszerfal. A billenőkapcsolók továbbra is verhetetlenek, a karbon betét felett pedig legyintsünk, nem néz ki rosszul és ezerszer inkább ez legyen az autóban, mint tömérdek zongoralakk.  

Jó bent létezni, és habár volt olyan újságíró kollégám, aki a fedélzeti rendszerre tett műsoron kívül megjegyzéseket a számomra, én nem tapasztaltam semmilyen szoftveres komplikációt és zavart az erőben. Lehetne gyorsabb, de nálam épp minden összeállt, nem tudom nem szeretni. A helykínálat sem rossz, bár 4 méterrel nehéz csodákat tenni. 

Hátul szűkül a tér, de egy-egy közepes méretű felnőtt gond nélkül el fog férni, a 265 literes csomagtartó pedig arra pont elég, hogy a gyerekek iskolatáskáját vagy a bevásárlás tartalmát be tudjuk dobni. 2 embernek abszolút elég ez a méret, második autónak pedig tökéletes, ha többtagú a család.

Egy ilyen jól felszerelt Allure modell technikailag hozza a kötelezőt, látványra pedig nagy show-t csinál, holott elöl még meg sem kapta a teljes LED fényszórókat, és még csak hangulatvilágítás sem erősítette a lila ködöt. A fullos GT-Line tényleg nagy játékosoknak való, mert a jelenlegi konfiguráció is már 6,5-7 millió között mozog az extra felszereltséggel együtt (kiegészítők nélkül egyébként már ez a széria 5,8 millióért a miénk lehet). 

A 208 nem egy a sok közül, hanem egy igen szemrevaló versenyző a kategóriában, és úgy tud egyedi lenni, hogy közben a legtöbb komoly stílusjegyét – mint a kardfog vagy a 3D-s hátsó lámpatestek – a nagytestvértől, azaz az 508-tól csente. Jól tette, és közben merít kicsit az elődökből is. Összességében a tesztautó nem Royal Flush, de egy Full House-nak bőven megfelel, ami a sikerhez többnyire elég, a 100 benzines lóerővel egyetemben.

A tesztlehetőségért köszönet a Fábián Kft.-nek és a Peugeot Magyarországnak.

A tesztautókat Lotus Cleaning termékekkel takarítjuk és ápoljuk!

Cikk/Fotók: Bacsa Zoltán