Honda Jazz 1.4 használtteszt – nyomokban bugit is tartalmaz

A Honda Jazz tipikus agyondícsért, tuti vételnek mondott autó, amiről általában ömlengeni szoktak az újságírók. Mi is írtunk már az első és harmadik generációról, amik szintén igen pozitív benyomást tettek a kollégákra. Eddig bevallom, csak zongorán, illetve a rádióban volt dolgom jazz-el. A második generáció kipróbálásának feladata ellenben rám hárult, így végre megtapasztalhattam, milyen, mikor a Honda adja az ütemet és játssza egyben a szóló produkciót. Tesztalanyom épp átlépte az 50.000 kilométert és közel 10 éves – 2008 év végén kezdek szállingózni az új szériás darabok, ez is egy olyan példány. Elvileg megkímélt, emellett 1.4 szívó, tehát az erősebb motorral szerelt. Akkor most írok egy újabb cikket arról, hogy mennyire jó? Ennyi embert nem lehet lefizetni, akkor meg csak van benne valami…

És tényleg van benne, de remélem, azért nem fullad munkásságom érdektelenségbe, ugyanis jó autókról mindig jó írni és olvasni egyaránt, legalább is szerintem. Nehéz rajta fogást találni, mindent pedig nem lehet egyszerre felsorolni, hogy mennyire penge, úgyhogy inkább két részre osztanám a bemutatót. Első rész kivételesen most szóljon azoknak az embereknek, akik kimondottan szeretnek vezetni és kiemelten értékelik, milyen technika van alattuk/előttük/körülöttük. Talán mi vagyunk a kevesebben, mert az autó a legtöbbeknek csak használati tárgy, de ajánlom a vezetési élményre kevésbé adó olvasóknak is a következő pár sort, mert higgyék el, számít. Ami élvezetes, vagy legalább kellemes, az hosszútávon feltűnésmentesen is, de nagyon sokat számíthat a közös együttélés során.

Az említett 1.4-es, szívó motor 99 lóerős és 127 Nm nyomatékot teljesít, előbbit 6000-es, utóbbit 4800-as fordulaton adja le. Ebből gyorsan megállapíthatjuk, hogy klasszikus pörgetős konstrukcióról van szó. És ez baj? Már hogy lenne baj?

Először is: nem fogyaszt így sem sokat. Nagy átlag vegyesben 6 liter, országúton alá is mehetünk, városban pedig nem igazán lehet sokkal 7 liter fölé lőni a legklímásabb-legdugósabb körülmények között sem.

Másodszor: jó pörgetni. Kellemes tónusok áradnak a motor és a kipufogó felől, nem érezni úgy, hogy bántjuk, ha nyomjuk neki. Szinte örül neki, erre lett kitalálva az i-VTEC motor. 4500 környékén van egy váltás, ahol még egy picit rátol a bulira és 6000-ig öröm forgatni.

Harmadszor: a kellemes tónusok is zavaróak tudnak lenni egy hétköznapi autóban, ha túl intenzívek, azonban nem üvölt a Jazz, csak kulturáltan, műfajához híven szólal meg. Szóval az erőforrás összességében megnyerő, pedig egyáltalán nem egy 0-100 bajnok, de kellemes karakterével igyekszik ügyesen feledtetni, hogy 11,4 másodperc a szóban forgó adat.

A legnagyobb kedvencem az egészben a váltó volt, de mégsem kezdhetem a cikk közepével az írást, pedig legszívesebben már az első sorban kijelentettem volna, hogy az ötsebességes manuális váltók egyik istennője lakozik a Jazzben. Szinte sportautókat megszégyenítő a klitty-klatty, amit tud, vagyis a pontosság és maga az érzet. Csodálatos, fantasztikusan precíz, melléváltani gyakorlatilag lehetetlen vele. Mindent érzel, a váltóút rövid és egyértelmű, szinte csak ránézel és beugrik a kívánt fokozatba a váltóbot, de mégis rámarkolsz, mert úgy jó bevágni. Szóval van itt jó pörgős motor, hozzá egy kis finom gangolgatás, mi kell még? Egy kis plusz erő, meg egy uniszexebb forma, de akkor már MX5 lenne, mindent nem lehet. A futómű az élvezeti és használati faktor között középúton jár, japánosan feszes, ami rosszabb utakon zavaró lehet bizonyos idő után, enne ellenére tempós-kanyargós autózásra sem való, de a kisautó személyiségéhez passzol.

Mindehhez egy viszonylag nőies külső párosul, talán a második generáció a legcsajosabb mindközül. Nem vészesen persze, nem éreztem kellemetlenül magam a kis kékségben, de nem érdekel, ki mit gondol, ha közben hatezernél vigyorogva szúrom a hármast. Az aranyos orrhoz viszonylag egyszerű és letisztult farrész jár. 50.000 kilométer nem sok, azonban kissé viseletes volt a próbaalany bizonyos tekintetben, jópár harcikarc tarkította a pár lépés távolságból ennek ellenére mutatós karosszériát.

Ami ellenben már nagyobb baj, az a rozsda. A komolyabb horzsolásoknál már felütötte a fejét a korrózió, a csomagtartófedél sarkán pedig láthatólag sérülésmentes helyen bukkantak fel rozsdapöttyök. 10 év ide vagy oda, talán nem ezt várná az ember egy neves gyártó híresen precíz termékétől, de elvégre használtautó, nem lehet hibátlan. Anyám Yarisának is volt már része tili-toliban, az mégis makulátlan ebből a szempontból, abban ellenben jóval kevesebb a bugi. Szóval érdemes erre odafigyelni, de messze nem olyan mértékű a probléma, hogy ettől elvetendő opció lenne a Jazz.

A következő pár sor pedig szóljon azoknak, akik inkább a használati érték és praktikum irányából közelítik meg a témát. Üljünk be!

Ez a generáció az űrkomp-Civic időszakban született, ennek megfelelően nem is annyira futurisztikus, mint nagyobbik testvére, de azért egy kisebb, mozgékony csillagközi cirkáló irányítótermének beillik a műszerfal. A hármas műszeregység egészen érdekes és mutatós, azonban én a klímavisszajelző képernyőjén akadtam le. A kis kör alakú panel lehetne akár egy radar is, de sajnos túl ésszerűen az elérni kívánt hőfokot lehet róla leginkább leolvasni. Rengeteg bent a tároló rekesz, dupla kesztyűtartó, pohártartók, hely a kacatoknak a középkonzolon és sorolhatnám, ez már szinte a bőség zavara. A negatívum belül az anyaghasználaton érhető tetten. Ha létező fogalom lenne a kézműves-műanyag, talán a japán autók lennének az igazán elrettentő példák a definíciónál. A műszerfal teteje fokozottan kopogós, olcsó műanyag, a többi részen pedig viszonylag korrekt a minőség, de menet közben kicsit minden nyöszörög, zörög.

Hátul a hely szinte bőséges, pedig 15 milliméter híján nincs 4 méter az autó! Mégis, magam mögött úgy elférek, hogy pár centi még marad is a térdem és az első ülés hátlapja között. Ehhez pedig hozzácsaptak a tervezők egy 375 literes csomagtartót, ami kompaktoknál is igazán korrekt érték, csak közben 30 centi hiányzik az autó külsejéből ahhoz, hogy el is higgyem, tényleg ekkora. Pedig ekkora, csak amikor a belső dimenzióból külsőre váltunk, az átmenetet képző fekete lyuk elnyel egy nagy adagot a térből, biztosan ezért tűnik messziről szemlélve olyan kicsinek. Más magyarázatot nem tudok adni.

Remek kis autó a Jazz, önmagát szinte meghazudtolóan megvan benne a műszaki rock and roll, miközben rendkívül praktikus, ráadásul az eltöltött néhány óra alapján szerethető. Nem tökéletes, de rengeteg érv szól mellette. Hölgyeknek, fiatal párok közös autójának, de egygyermekes családoknak is ideális, ha apa lenyeli a formaterv nőies mivoltát – ha csak egy kocsit enged meg a családi kassza, nem lehet nagyon mellélőni a kis Hondával.

Ennek persze az ára is megvan, 1,5-3 millió között válogathatunk a hazai használt kínálatból évjárat (2008-2013) és kilométerállás függvényében. Az értéktartás pedig szinte hihetetlen, de a próba után azt kell mondjam, megértem. De nem is a 8-10 éves példányok ára a leginkább megdöbbentő, hanem az, hogy ennyi idő után is mennyire jó tud lenni a technika.

Bacsa Zoltán