Fiat Tipo kombi teszt – divatos bálterem
Tavaly márciusban találkoztam először személyesen az új Fiat Tipo-val, és mind a karaktere, mind pedig az üléspróbán tapasztaltak szimpatikussá tették számomra a török-olasz együttműködés keretei között létrejött modellt. Egyáltalán nem bánom, hogy annak idején a szedán érkezett elsőként hozzánk, mert bár az előbb említett szimpátia megmaradt, az 1.4-es, 95 lóerős alapmotorral nem voltam túlzottan elégedett, azonban ár-érték arányban még így sem lehetett belekötni a jól csengő nevet viselő Fiatba. Aztán röviddel utána kézhez kaptam az ötajtós kivitelt is, melyben már megtaláltam azt a tüzességet, amit igazán hiányoltam a korábbiakban. Ez persze nem is csoda, az 1.4-es 120 lovas T-Jet teljesen más liga volt, és persze más célközönséget is képvisel.
A lezárásra egészen mostanáig várnunk kellett, a hazai piacra néhány hónappal később érkező SW tesztjével azonban a végéhez ért az egyébként meglehetősen változatos és izgalmas Tipo-tesztsorozatunk. Hogy ki, melyik mellett tenné le a voksát, az erősen felhasználófüggő, azt viszont talán kijelenthetem, hogy számomra mindhárom típus megmutatta az erősségeit, nézzük, hogy mit is jelent ez a kombi esetében.
Akármelyik kivitel is volt nálam épp, a kíváncsiskodók egyből odaálltak az autó orrához, és felhúzott szemöldökkel, bólogatva adták a tudtomra, hogy szerintük bizony jól néz ki a Tipo. Hasonló módon reagálva általában azt válaszoltam, hogy „szerintem is”, hiszen ebben az árkategóriában meglepően kellemes és modern képet mutat a Fiat olcsó üdvöskéje. Míg a többi változatnál nagyon okosan megoldották a formai buktatókat, a kombinál tartottam attól, hogy kissé butábbnak fog hatni az összkép. Teljesen alaptalanok voltak a félelmeim, lényegében annyi történt, hogy az ötajtósba betoldottak 20 centit (így lett 4.57 méteres), ezzel némileg megváltoztatva az autó külső karakterét, és a beltér méretét. A klasszikus palettaiskolát nézve pedig ez egy teljesen jogos lépés volt a Fiattól, ugyanis a vagány ötajtós, és a szolidabb szedán mellé szinte kötelező volt egy olyan modell is, amely a magasabb szintű célszerűséget sugallja.
Nem csupán kívül összeszedett a Tipo kombija, belül is az élhető „pakolós” autók tulajdonságaival lett felruházva. Ami egyből feltűnt, hogy a világosszürke, illetve a bézs-fekete utastéri szövetkombinációk után ez a tesztautó fekete-sötétszürke árnyalatot kapott, ez egyrészt kevésbé fog koszolódni, másrészt jobban illik a különböző minőségű, felületű plasztik burkolatokhoz. Szerencsére néhány apróbb részlettel igyekeztek azért feldobni a nagy feketeséget, az oszlopok világos színűek, a kilincs, illetve műszerfal/középkonzol/váltókulissza körül lévő keretek ezüstözöttek. Ennek ellenére nem ez a Tipo fogja hazavinni a legvidámabb belső díját. Persze itt nem is ez a fontos, hanem az elöl-hátul tágas helykínálat, a nagy ajtózsebek/kesztyűtartó/könyöklő, és az 550 literes, dupla padlós alap csomagtér, ami 1.6 köbméteresre bővíthető. A roló kétállású, a támlák oszthatóak, a hátsó ülőlap pedig felhajtható, így pedig akár síkpadlós rakodófelületet is kaphatunk.
A Lounge szint bőséges felszereltséget ad, kapunk visszagurulásgátlót, automata fényszórót, esőérzékelőt, ülésfűtést, elektromos deréktámaszt, digitális légkondit, és egy 7 colos központi érintőképernyőt is. Utóbbi igényes megjelenésű, és gördülékeny a működése, viszont a tolatókamera zajos képén mindig elborzadok, pedig ha valami fontos lenne egy nem túl nagy hátsó szélvédővel ellátott kombinál, akkor az az átlagon felüli kamera. Szintén zavaró részlet a hátsó ablaktörlő kapcsolójának buta, „tekerős” kialakítása. Amit viszont még mindig nagyon lehet szeretni, az a kormánykerék hátulján található gombpár, melyekkel a médiaegységet kezelhetjük. Még annyi figyelmet sem igényel, mint a multifunkciós kormány kapcsolói. Szintén pozitívum, hogy a start-stop rendszer a kikapcsolása után nem aktiválja magát automatikusan.
A motorpalettát nézve – mint már fentebb is írtam – elég vegyesek az érzéseim, egészen meghökkentő például, hogy a szedánnál 50 kilogrammal nehezebb kombihoz is elérhető az 1.4-es, 95 lóerős benzinmotor, holott az a könnyebb kivitelnél is elég sovány volt, képzeljük el vele az SW-t, megpakolva. Szerencsére a tesztautót 1.6 Multijet dízellel szerelték, a 4 hengeres, 16 szelepes, 120 lóerős turbódízel motor tisztességesen teszi a dolgát. Alacsony fordulaton kicsit kevésnek érződik, de 2000-2300 körül megjön az ereje, onnantól pedig végig érződik benne az a szükséges tartalék, ami ügyes „hosszútávfutóvá” teszi a Tipót, mely előzéseknél sem igazán hozható zavarba. Az utastérben egyébként meglepően kulturáltnak érződik a dízeles kerregés, a motortér tehát jól szigetelt, cserébe viszont kapunk egy jó nagy adag szélzajt, úgy látszik az ajtókéderekre már nem fordítottak akkora figyelmet.
Ami a fogyasztást illeti, a 3.4 literes gyári adattal nem voltam képes versenyre kelni, de az 5.2-es átlaggal sem voltam elégedetlen. Mint ahogyan a hatgangos sebességváltóval sem, bár szokni kell a rövid úton járó, ám óriási gombóccal ellátott kart, viszont igazán lendületes és pontos szerkezet. A kormánymű szintetikus és néha kicsit gondolkodósnak tűnhet, ám a City szervót bekapcsolva könnyed manőverezhetőséget tesz lehetővé. A futóműben is van bőven kettősség, egyrészről próbál kényelmes lenni, de egy nagyobb úthibára bizony elég komoly ütés is lehet a válasz. Kanyarban nem viselkedik billegősen, de méretéből adódóan (főleg üresen) minimális bizonytalanságot képes azért produkálni, de az átlagot hozza, nem lóg ki a kategóriáját tekintve.
Ha már a Tipo-sorozat zárásaként értelmeztem a mai tesztet, érdemes az árakkal is a szokásosnál kicsit többet foglalkozni. Bevallom, ennek van egy másik oka is, hiszen szeretném megvédeni a Tipót. Ugyanis alanyunk esetében a 6.1 milliós listaár, és az 5.5-5.9 között mozgó márkakereskedői árak elég magasnak számítanak. A már pont eleget ekézett belépő modell 4 milliós akciós ára csalogató, de ott csodát ne várjatok, viszont az 1.4 T-Jet, Easy szinten 5 millióért éppen ideális lehet. Hagyok azért egy nyitott kaput magunknak, az 1.3-as dízelt még nem próbáltuk, közepes felszereltséggel 5.5 millió körül van az ára.
Az új Tipo teljes választékát nézve elégedettek lehetünk, mindenki megtalálhatja a saját modelljét, más kérdés, hogy konkurensek is vannak azért bőséggel. Az viszont egészen biztos, hogy a Fiat jó úton van afelé, hogy a kilencvenes-kétezres évek népszerűsége után újból meghódítsa a hazai piacot.
A tesztlehetőségért köszönet a Formont Automobilnak!
Bense Róbert
