Fiat Tipo – harapós ötajtós

Amikor úgy zárhatok le egy tesztet, hogy azt érzem, összeállt a kép, akkor elfog az általános elégedettség. Hogy miként érhető ez el? Fel kell fedezni az adott modell célját, választ találni a kérdésre, hogy egyáltalán miért került a piacra, és akad-e közönsége, vagy csak egy vakvágány lesz a sok közül? Nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, sajnos nem minden alanynál sikerül maradéktalanul megtalálnom a válaszokat, viszont a Tipo szerencsére nem ezek közé tartozott.

Bizonyára rémlik még, hogy néhány hónapja a szedán változatot teszteltük, és én már akkor erősen szemeztem az ötajtóssal, ám az év végére annyira megszaporodtak a tesztjeink, hogy csak most volt lehetőségem sort keríteni  az újbóli találkozásra. Ezúttal már nem volt apelláta, elkötöttem a járgányt, és nem kevesebb, mint egy hetem volt az ismerkedésre.

Időnként kész gyötrődés egy autó külsejéről írnom, mert úgy gondolom, hogy már ezerszer elmondtam ugyanazokat a sablonokat. Ennek oka az uniformizálódásban keresendő, rengeteg dizájnról a „már láttam valahol, csak más emblémával” érzés ugrik be, ugyanazok a formák, idomok, megszokott jegyek köszönnek vissza számos márkánál. Ez jó a gyártónak, mert kevesebb költséggel jár, viszont rossz a vásárlónak, mert nehéz egyediséget találni a sok egyenkülső között. Nos, a Tipónak ezzel a problémával sem kell megküzdenie, ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének ismerős elemek, de a Fiatnál azt látni, hogy leginkább saját magukból építkeznek.

Értem ezalatt azt, hogy az ötajtós verzióról a Bravo/Stilo modernizált keveréke jutott eszembe, és gyanús, hogy ezzel a meglátással nem vagyok egyedül. Mindenesetre számomra teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a forma nem akar a jövőbe mutatni, inkább a jelent képviseli, azon belül is a klasszikusabb külsőt, ezzel nincs semmi baj, nem muszáj mindenkinek a sci-fi-vonalat követni. Rengeteget nézegettem a Tipót, és arra jutottam, hogy rendkívül ügyesen egyensúlyozik a kellő és a túlzott vagányság határán, ha ruhadarab lenne, azt mondanám rá: olyan, mint egy sportzakó, számos helyzetben lehet viselni, ha kell, ad némi komolyságot, viszont laza helyzetekben is jó szolgálatot tehet.

Az utastérre is ráhúzható az előző hasonlat, a keszelőszervek, valamint a kialakítás már ismerős volt, de azért akadt még felfedeznivaló a Lounge felszereltségű modellben. A középkonzol tetejére ezúttal egy jóval komolyabb érintőpanel került, a 7 colos, tabletre hajazó, ezüst kávájú képernyő nem csupán ízléses, de betekintési szöge is remek, matt felületének köszönhetően pedig erős napfényben is látni rajta mindent. A rendszer egyébként letisztult, villámgyors, navigációval is rendelkezik, a térképet szükség esetén a zenelejátszó használata közben is megjeleníthetjük.

A Tipo két tulajdonsága igényelt megszokást, az egyik a tolatókamera torzítása, az optika elhelyezkedése miatt sajnos nem az igazi a képe. A másik pedig a bal oldali bajuszkapcsoló túlzottan könnyű mozgathatósága, ami miatt indexelésnél gyakran csúszott előre a kar, működésbe léptetve ezzel a távolsági fényszórót. Ami viszont minden dicséretet megérdemel, az a könyöklő előtti pohártartó-páros, végre egy autó, ahol nem „kamuból” vannak ott, melyekből egy komolyabb kanyarnál kiesik minden, hanem feladatukat beteljesítő, belül gumi szorítókkal ellátott, becsületes tartókként funkcionálnak!

Az anyagminőséggel továbbra sincs semmi probléma, a varrott szövetek, a puha- és kopogós műanyagok, az ajtóbetétek mind-mind megférnek egymás mellett, a pozitív értelemben vett olaszos szétszórtság egy nagy egésszé áll össze, nagyon jól együtt lehet élni ezzel a beltérrel. A helykínálat a kategóriának megfelelő, hátul a tetővonal csapódása és a gyárilag sötétített ablakok miatt kisebbnek érezhetjük a teret, mint amekkora valójában. A bővíthető csomagtartó alaphelyzetben 440 literes, magas, széles, remekül pakolható, kevés konkurens tudhat magáénak ennyire hasznos poggyászteret.

Amit a belépőmotoros szedánból hiányoltam, azt most kamatostól adta vissza a Fiat. Az 1.4-es, 120 lóerős benzines T-Jet erőforrás bevált konstrukció, hibátlan dinamikát kölcsönöz a Tipónak, ráadásul az a fajta érces hang párosul mellé, amit szívből lehet szeretni. Mindez hiába lenne szép és jó, ha a hatsebességes manuális váltó nem hozná ki magából a maximumot. Már önmagában a gangolgatás, a sebességek fel/lepakolgatása, az eltalált fokozatok, és a kellemes kapcsolhatóság is emeli az élvezeti faktort, és akkor a futóműről még nem is beszéltem. Egyszerre sportos és kényelmesen hangolt, pont annyira simítja ki az útegyenetlenségeket, amennyire kell, mellette pedig rendben van a stabilitása is, ráadásul a nagy kanyarvadászat közepette is teljesen ébren van az elektronika. A gázpedállal nem óvatoskodtam, értelme sem lett volna, ugyanis a 7.3-7.5 liter között mocorgó átlagfogyasztást produkáló Fiatot nehezen lehetett volna takarékosabbra fogni. Hozzáteszem, azért akadt városozás is bőven a tesztidőszak alatt, de a hatliteres vegyes katalógusadatot nagyon optimistának vélem.

Akkor most nézzük, miért is írtam a teszt elején, hogy összeállt a kép? A szedán és az ötajtós után világossá vált, hogy a Fiat mit is igyekszik elérni az új Tipóval. Egyrészt szerettek volna visszavezetni a köztudatba egy porosodó, ám jól csengő nevet, ez sikerült. Másrészt úgy tervezték meg a modellpalettát, hogy mindenki megtalálja a megfelelő variánst, úgy, hogy ne kelljen sokat gondolkodni a választáson.

Példának okáért az előző és a mostani tesztalanyunk között bőven vannak habitusbeli és korosztályokon átívelő különbségek, és a Fiat nagyon jól tudja, hogy hol kell ezeket az igényeket megfogni! A harmadik, és végső indokom pedig az eltalált árcédula, az 1.4-es, 95 lóerős alapmotorral 3.8 millióba kerül, az 1.4 T-Jet-tel szerelt modell Easy felszereltséggel 4.5 milliótól érhető el, de Lounge-szinten is beférhet 5.000.000 forint alá a Tipo. A kirakósból mostanra már csupán egyetlen darabka hiányzik, ez pedig a kombi, de ezek után egészen biztos, hogy azt is megszöktetjük majd valahonnan.

A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek, és a Formont Automobilnak.

Bense Róbert