Celicával az élet – Amundsen is besírt volna

Elnézést a címben található erős hasonlatért, de életem legkeményebb hazaútjaként fogom ezentúl aposztrofálni azt a bizonyos februári délutánt-estét, ami hatalmas havazásban, Szombathelyen kezdődött, és egészen 380 kilométeren keresztül tartott.

Az ásítozós odaút, az átnézés, a lepapírozás, és a századik kávét követően végre hazafelé vettük az irányt a Celicával. Már Szombathelyen kb. 10 centis hó volt, a fehér takaró pedig csak tovább gyarapodott, ahogy haladtunk kifelé a városból. Az utakat viszont meg nemigen takarították, ráadásul egyre sötétebb lett. Feszültségemet és fáradtságomat némileg enyhítette az első alkalom, amikor felkapcsoltam a bukólámpát. Abban a pillanatban mindent elengedtem magam mellett és csak mentem bele a nagyvilágba, negyvennel, szembejövő, csúszkálgató kamionok tengerében. Nemsokára megálltunk egy benzinkúton, ahol a cudar időben is egyből két kútkezelő jött rá újdonsült járgányomra, de szeretem magam intézni a tankolást, persze megköszöntem a dolgot, majd bementem, és elfogyasztottam százegyedik koffeinadagomat. Kifelé jövet nem csupán a keserű kávéíz húzta össze a szám szélét, hanem a Celica latyaktól és piszoktól áztatott külseje is, én pedig csak fohászkodni tudtam, hogy nappal, letakarítva ne nézzen ki így.

Egyébként egyáltalán nem bántam, hogy lassított felvételként csorogtunk hazafelé, ugyanis erőteljesen rángatni kezdett az autó, a lukas kipufogó pedig ordított. Édes Istenem, mi lesz ebből? Kecskemét környékén már nem sok hó volt, cserébe a latyak ráfagyott az útra, ám a néha-néha meglóduló japán vasat semmi nem zavarta, zötykölődve, hangosan falta a kilométereket. A teljes idegösszeomlás és a minden-mindegy alapú nyugalom között lavírozgatva értünk haza, valamikor éjfél tájékán. Másnap aztán hívtam az előző tulajt, hogy ugyan árulja már el, mi is volt ez a rángatás, illetve durrogás a kipuf környékén (nem a lyuk miatt volt, arra rájöttem). Mondta, hogy csekkoljam a gyújtókábeleket, – ez még szült pár kellemetlen percet – és igazítsam meg, rendben lesz, nála is előfordult néha. Ekkor kissé megnyugodtam, majd kimentem az udvarra, hogy hómentes, nappali fénynél csodáljam meg az autómat.

Szavakkal nem leírható pudvamennyiséget távolítottam el róla az elkövetkezendő napokban (a második kép jól szemlélteti), tényleg nagyon retkes volt, kívül és belül is, de megérte, egyszerre csak elkezdett autóformája lenni, én pedig nekiálltam gondolkodni a hogyantovábbon és a legszükségesebb tennivalókon. De ez már a következő poszt témája lesz.