Mercedes-Benz A180 – minden kompaktok királya

Ritkán adatik meg, hogy a kompakt ligában maradandó élményekre sikerül szert tenni, de most ez történt. A legújabb A-osztály igazi nagybetűs Mercedes, nem holmi olcsó, felvágós modell csillaggal az elején. És még csak nem is kellett sportosnak lennie ahhoz, hogy örökre belopja magát a szívembe.

Gyakori, hogy elég jól felszerelt tesztautó üti a markunkat, ilyenkor pedig sokszor elhangzik a már-már elcsépelt „prémium” kifejezés – főként gyártói, de nem ritkán újságírói részről is. Azonban mindenki tudja legbelül, hogy egy hétköznapi típus fullextrázott változata ritkán feszít az elnöki parkolóban. Ez mondjuk az A180-ra is igaz, de ettől függetlenül ott a helye, mert ez a prémium nem az a „prémium”.

Érdekes, hogy mitől lesz jó és elismert egy autó. Attól, mert elvisz A-ból B-be? Vagy attól, mert új korában megbízhatóan működik? Esetleg azért jó, mert kényelmes? Az a helyzet, hogy ezen már 20 éve túlléptünk. Ezt már mindenki tudja, sőt, a nagyképernyők és az életmentő vezetéstámogató rendszerek is bekígyóztak már az alsó-középkategória tömegmodelljeibe. Pont emiatt izgalmas és teljesen értelmetlen a legkisebb Merci is. Hisz kitűnni már csak a rendhagyó, látványos és valószínűleg haszontalan, de jópofa dolgokkal lehet, amiket könnyű megszeretni. Szégyen vagy sem, de kicsit azért levett a lábamról.

 Az Mercedest a Sixt autókölcsönzőtől kaptam, ahol szerencsére tisztában vannak vele, hogy a listaárhoz nem jár az igazi luxus, az alapösszeg kifizetése csak az első lépés a prémium lét felé.  Az A-osztálynál sincs ez másképp, hiszen a 8,5 millió körüli kezdő ár önmagához képest egy kissé lehangoló, bár még mindig kellemes dolgot takar. A jóság plusz 1-2 milliónyi extrával jön el, és ez még csak a belépő szint, higgyétek el. A nagy motorokat, a finoman kattanó kapcsolókat és a „lebegős” futóműveket meghagyták a nagyobb testvérek számára.

A főműsort egyértelműen a beltér adja, melyet a kör alakú légbefúvók és a 10,25”-os képernyők uralnak. Szerencsére a hi-tech nem megy a praktikum rovására, így minden fő funkció kapott gombot a kormányon és a középkonzolon is.  Konzervatívnak mégsem mondanám, a modern technológiai vívmányoktól elhatárolódó, vaskalapos „régenmindenjobbvolt” típusú emberek valószínűleg az első szárnypróbálgatások után feladnák a harcot, ha ki kéne tenniük a navigációt az előttük lévő képernyőre. Még én, az Y-generáció kései példánya is csak percek alatt ismertem ki magam, pedig mi sem egyszerűbb.

Egyelőre felesleges, figyelemelterelő vadhajtásként élem meg a legújabb fejlesztéseket annak tekintetében, hogy a kormányon érintőkapcsolók vegyék át a gombok szerepét.  A Mercedes kombinációja parádés, hisz minden maradt a régiben, miközben a bal oldali képernyőt a kormány balkéz felőli részén lévő érintős felülettel lehet konfigurálni (kis fekete négyzet a felső sorban), míg a középső képernyőn a főmenüben a jobb oldali érintővel turkálhatunk. És még így is marad egy alternatívánk a könyöklő előtt elhelyezett tapipaddal.

A grafika természetesen kiváló, a konfigurációk száma pedig szinte végtelen. Csak a fogyasztási adatokat 3-4 különböző módon tudjuk előhívni a rendszerből. Érdemes legalább 15-20 percet rászánni, hogy körbenézzen odabent az ember és feldolgozza a látottakat. Túl összetett ahhoz a computer, hogy pillanatok alatt kiismerjük, ez pedig veszélyes. Egy fél pillanat is elég a bajhoz, így a legokosabb, ha az opciós biztonsági rendszerek mellé is teszünk egy x-et a konfigurátorban. Szerencsére a sávelhagyás figyelő nem tétovázik, ha eltöltünk két kósza másodpercet a menüben, amint átlépné a jól felfestett sávot az autó, az automatika a kerekek egyoldalú megfékezésével, határozottan tereli vissza a kocsit a megfelelő irányba. Kevésbé elegáns, de sokkal figyelemfelkeltőbb megoldás, mint a finom kormány korrekció, támogatom a működési mechanizmust.

Odabent tehát majdnem minden tökéletes, még a hangulatfény is végtelen árnyalatban állítható, ráadásul a légbefúvók, a műszerfal alja és teteje egyaránt kaphat eltérő színezést. Mondtam én, hogy a prémium léthez a haszontalan extrákon keresztül vezet az út. Persze az anyagminőséggel sincs baj, de ez nyilvánvaló.  Átlagautós spórolásoknak szerencsére itt semmi nyoma, mindenhol minimum korrekt, de inkább kiváló minőségű anyaggal dolgoztak. Érezni a kapcsolók finomságából és egy két megoldásból, hogy nem ez a csúcs, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz lenne. Ez a konfiguráció egyébként manuális, de állítható combtámaszos ülésekkel, bőr-szövet kárpittal és 7 fokozatú, duplakuplungos automatával pont megfelelő és nem pazarlóan túlzó – már ha a saját fajtájához hasonlítjuk és nem egy mezei kompakthoz.

A futómű nincs túlzottan feszesre húzva, de nagy luxusautókhoz méltó komfortot ne várjunk tőle. Inkább sportos, a budapesti forgatag kátyúmezején néha azért határozottakat döccent, miközben valami mocorgás-recsegés hallatszódott a csomagtér felől. A forrást nem találtam meg, de a 10-11 milliós vételár javítja a fület is, ilyenkor sokkal jobban zavar az, amit egy 5-6 milliós autónál egykedvű legyintéssel letud az ember.

Az automataváltó finoman és észrevétlenül kapcsol, az általa legjobban kedvelt használati módokban isteni. Ez szinte mindent lefed, egyedül a nehezen megfogalmazható, közepesen dinamikus elindulásoknál igényel nagyon finom pedáljátékot. A lassú kúszásban és laza gyorsításban verhetetlen, ahogy a menés sem jelent problémát, de az ésszerű felgyorsításokkal valahogy meggyűlt a bajom. Az elején túl finoman indul, így lemaradunk a forgalomtól, ezt a szégyent pedig csillaggal az orron nehéz elviselni. Ilyenkor nyomja le nagyjából félig a gázt a vezető, a fordulat pillanatok alatt felszökik, a turbó tölt és az autó kettővel nagyobbat ugrik a tervezettnél. Szóval megszokást igényel, de azt hiszem menne, ha hozzáláncolna egy A-osztályhoz az élet, amit egyébként cseppet sem bánnék.

A 180-as jelzés a Renault-Nissan-Mercedes kooperáció 1.33-as, benzines turbómotorját jelenti 136 lóerős teljesítményszinttel, ami nem jelent nagy kompromisszumot az élettel. Képes normálisan gyorsítani, bírja lazán a 150 tempomatot is (már ha lehetne annyival autózni mifelénk, köhm), sport módba dobva pedig elég vidám ahhoz, hogy apró mosolyt is tudjon csalni az arcra, miközben tudjuk, hogy nem a szerpentin a természetes közege. Az együtt töltött 400 kilométer alatt 8,6 literes átlagfogyasztást sikerült kihozni belőle, ami vegyes használat során inkább csak elfogadható, mintsem dicsőséges érték. Az a baj, hogy még ezt is elnézem neki.

Ésszerűen gondolkozó emberek számára mindez valószínűleg felesleges túlzás, de aki enged az emócióknak, miközben érdekli a minőség is, nagyon nem nyúlhat mellé vele. 25 évesen sajnos még nem tartok ott, hogy aktuális legyen a téma, de ha kiadná az élet, szívesen látnám benne a páromat. Persze lenyúlnám tőle, amikor csak lehet. A gond csak az lenne, valószínűleg mindig lebuknék, mert elfelejteném visszaállítani az általam preferált zöldről sárga színre a hangulatfényeket. Még jó, hogy egyelőre nincsenek ilyen nagy problémáim az életben!

A tesztautóért köszönet a Sixt autókölcsönzőnek!

cikk/fotók: Bacsa Zoltán