Suzuki Swift 1.2 CVT teszt – fokozatmentes fürgeség
Harmadik alkalommal teszteltük a megújult Swiftet, de még mindig akadt benne felfedeznivaló. A közepes felszereltségű 1.2-es, manuál váltós után az 1.0-ás SHVS változat érkezett, most pedig a szintén 1.2-es, ám CVT váltós GLX szintű kivitel látogatott hozzánk.
Mielőtt azonban belevetnénk magunkat a kis feketeség jellemzésébe, tegyünk egy gyors kitérőt, ugyanis ezúttal kettős céllal érkeztem a Suzuki Világ budaörsi szalonjához. Elsősorban persze a tesztautóért mentem, másodsorban viszont a parkolóban állt néhány Swift, ami más volt, mint a többi. Bizony, ott sorakoztak a Sport kivitelek, ide, és ide kattintva meg is nézhettek róluk egy-egy fotót, sajnos csak a mobilom volt kéznél, de azért így is kivehetőek a külső különbözőségek. Augusztus-szeptember tájékán pedig már hozzuk is a tesztpéldányt!
No de térjünk vissza mai főszereplőnkhöz, mely nem más, mint a legújabb Swift egyik viszonylag ritka oldalhajtása, a fokozatmentes automatával szerelt verzió. Külsőleg ebből sokat nem érzékelünk, de legalább a magas felszereltségi szintet szimbolizálja a LED-es lámpa, illetve a szélvédőn átsejlő kamerarendszer is. Feketében amúgy roppant vagány hatást kelt a Swift, bár nagyon úgy tűnt, hogy valaki cirokseprűvel takarította le korábban a tesztautót, mivel tele volt hajszálkarcokkal a fényezés. Azzal sem mondok túl nagy újdonságot, hogy ezen az árnyalaton ráadásul minden meg is látszik.
Méreteit nézve egyébként tipikusan az az autó, ami hiába törpül el a parkolóban a maga 3.84 méteres hosszával, belül mégis olybá tűnik, mintha egy (fél)kategóriával nagyobb járgányban ülnél. Nyilván nem a nagycsaládosok körében lesz népszerű, de tényleg jól el lehet férni benne, és pillanatok alatt magunkra szabhatjuk nem csak az ülés, de a kormány pozícióját is. Egyvalamit nem sikerült még harmadjára sem megszoknom, ez pedig a pöttöm első szélvédő. Csak a rend kedvéért megjegyezném a korrekt méretű csomagtartót, 265 liter az alap, mely 579 literre bővíthető.
A műszerfal köregységei közé biggyesztett kijelző a GLX szinten már színes, az indítás gombnyomásos, a légkondi pedig digitális, remek és nem mellesleg szép tekerengyűkkel! Ha már itt tartunk, ez a középkonzol a legkellemesebb a márka jelenlegi felhozatalából, nem csak azért, mert mutatós, hanem mert pont annyira fordul a vezető felé, amennyire kell. Ergonómiai szempontból tehát nem érheti kritika a Swiftet, és az anyaghasználat oldaláról se nagyon, talán az előválasztó kar körül található műanyaglap az egyetlen, amivel érdemes óvatosabban bánni. Bár a kar kialakítása határozottan elegánsabb, mint mondjuk az automata Baleno esetében, és a betűjelek is kaptak normális háttérvilágítást, de azt a lakkozott lapot igazán meghagyhatták volna matt műanyagnak.
A vezetési segédletek többsége ezúttal is jól vizsgázott, irányjelző használata nélküli sávelhagyásnál például a kormány óvatós, de azért bőven észlelhető rezgéssel jelzi, hogy itt az ideje visszatalálni a helyes útra. Emellett a sávtartást is figyeli a Swift, igaz egyszer belefutottam egy téves riasztásba, egy szupermasszív nyomvályúnál úgy döntött a rendszer, hogy a fülembe sípol, holott nem én bizonytalankodtam a sávban, hanem a sáv alattam. Hasonlóan nagy sípmester a vészfékasszisztens is, amely gond esetén bele is avatkozik a dolgok menetébe, nyilván ezt nem próbáltuk ki, viszont az érzékenységét be lehet állítani, így ha valaki tempósabban érkezik meg a lámpához a másik mögé, nem figyelmeztet egyből. Összességében amúgy nagyon helyes, hogy a Suzuki ilyen sokoldalú biztonsági arzenállal toldotta meg a Swift felszereltségét, persze ez nem volt véletlen lépés, hiszen ezekkel együtt 3 csillag helyett már 4-et kapott a modell az EuroNCAP tesztjein.
Ezen jellemzők többségéről már volt szó az elmúlt tesztjeinkben, úgyhogy itt az ideje, hogy azon tulajdonságairól is beszéljünk, melyek megkülönböztetik a korábban megismert társaitól. Általában a CVT váltós autóknál két dolgot szoktak (szoktunk) emlegetni, az egyik, hogy olyan érzetük van, mintha gumiszalagon „húznák” őket gyorsításnál, a másik, hogy éppen ebből adódóan kiszámíthatóan lomhának is tűnhetnek. Nos, a Swiftnél ez egyáltalán nem érzékelhető, a gázreakció rendben van, a 11 másodperces százas gyorsulási adat pedig egy század híján egy másodperccel jobb, mint az ötös manuális váltóval szerelt testvéréé. Igaz, hogy a Sport módnak sok értelme nincs, a dinamika érzete nem nő számottevően, csupán a fordulat emelkedik meg kétezer helyett egyből négyezerre. Az 1.2-es, 90 lóerős Dualjet szintén nem volt ismeretlen, ideális erőforrás a 900 kilogrammos testhez, az átlagfogyasztás pedig megáll 5.7 liter körül, ebben éppenséggel – nem meglepő módon – jobb a manuálissal szerelt kivitel, 7 deci az általunk mért differencia. A Swift vezethetősége kulturált, a futómű kellően feszes, a manőverezhetőség szintén rendben van. Talán egyedül a pedálok közötti távolság lehetne valamivel nagyobb, illetve a fékpedál masszivitására sem ártott volna még rádolgozni egy kicsit.
Mindent egybevetve eddig egyik Swift sem okozott csalódást, de egyértelmű, hogy árban a CVT + GLX felszereltség nem fogja felvenni a versenyt a manuál váltós GL+ szintű modellel. Kettejük közt listaáron 900 ezer forint különbség van (4.2 – 5.1 millió), de mint tudjuk, valójában ezek a végösszegek jóval alacsonyabbak, utóbbi 3.4 millió körül már hazavihető, előbbi pedig valahol 4.2-4.3 körül lenne, bár kis túlzással vadászni kell a CVT-s példányt. Mondhatnám, hogy mostanra már alaposan kiveséztük az új Swiftet, de nem teszem, mert hamarosan jön a cikk elején említett Sport verzió, az 1.4-es Boosterjettel, és hatgangos váltójával. Az lesz az igazán mókás kis méregzsák!
A tesztlehetőségért köszönet a Magyar Suzuki Zrt.-nek és a Suzuki Barta Cégcsoportnak!
Cikk | fotók: Bense Róbert
