Toyota Corolla – a név kötelez

Toyota Corolla – a név, melyet mindenki ismer, aki életében hallott már autókról. Fél évszázada létezik, nagyjából  45 millió darabot adtak el mindenkori variánsaiból, és mindegy, hogy a legendás E30-ról, a kocka-éra egyik ékkövéről, az E90-ről, vagy a Levinről, esetleg a békalámpásról beszélünk, a modell mindvégig magában hordozta azokat a jellemvonásokat, melyek miatt a japán autókat a mai napig hatalmas és őszinte rajongás övezi. Éppen ezért azt az elvet vallom, ha véleményt alkotunk a Corolláról, legyen meg a kellő tisztelet, egyrészt, mert kiérdemelte, másrészt, mert nem véletlenül volt képes fennmaradni ilyen hosszú időn keresztül.

Jelenleg a 11. széria korában vagyunk, azon belül is a frissített változatokkal vannak tele a szalonok, legalábbis mifelénk, a japán belpiacos típus egészen más tészta. Mint a képekről gyorsan kiderül, a Corolla a külsőségeket tekintve a lehető legpuritánabb valójában érkezett hozzám. Este hoztam el a tesztautót, fel sem tűnt, hogy a fekete lemezfelnire még egy szett dísztárcsa sem került. Ám csak egy kósza pillanatig húztam a számat, aztán rájöttem, hogy ez fogja szimbolizálni a pozitív értelemben vett egyszerűséget. Való igaz, hogy nem járt hozzá sokküllős, látványos felni, de ez a fajta „hiányosság” a Corollához egyszerűen nem illő, felesleges fényűzés látszatát is megakadályozta. Ezek a dizájnelemek úgyis inkább a bemutatóautók, tesztmodellek sajátjai, a hétköznapi vásárlónak már korántsem biztos, hogy van rá pénze/szüksége/igénye.

Megjelenését nézve nehéz lenne kijelenteni, hogy óriási átszabáson ment keresztül a Corolla, inkább csak finomítottak az arculat egészén. Az viszont tény, hogy jó érzékkel nyúltak – az immár elöl és hátul is LED-es – lámpatestekhez és a lökhárítóhoz, a hűtőrács pedig pont annyit veszített méretéből, ami még a front előnyére vált. Bárhonnan is nézzük, ez a forma a szedánok iskolapéldája, klasszikus és mégis lendületes ívek jellemzik, hiába, a Toyotánál nagyon tudják, hogy miként kell összedolgozni a hagyományos és a modern külsőt, úgy, hogy abban a lehető legtöbb szempár örömét lelje.

Az utastér könnyen belakható, tárolókból nincs hiány, az ülések kényelme sem kifogásolható, azonban a szövetkárpit anyaga sajnos elég gyengének hat. Kárpótlásképp a Corolla térérzete széltében-hosszában kellemes, a második üléssoron kiemelendő a síkpadlós lábtér. A 452 literes csomagtartó bár nem a kategória legtágasabbika, jól pakolható, csúszásgátló védőburkolattal ellátott, az viszont meglehetősen zavaró, hogy a csomagtérajtó lecsukásánál a burkolatok zajai finoman szólva sem biztosítanak minőségi hangélményt.

A műszerfal és a középkonzol a márka aktuális trendjéhez igazodik, lényegében megegyezik az Auriséval, az anyagminőség remek, az illesztések tűpontosak, fényes műanyag, varrott bőr, és némi üvegszerű lakkozás egyvelege uralkodik, a kedvenc részletem azonban még mindig az ötletes szellőzőrostély-kialakítás. Nem gondoltam volna, hogy ennyi találkozás után még tudok bármi újat mondani a 7 colos érintőn futó Toyota Touch 2 rendszerről (azon kívül, hogy a tolatókamera képe első osztályú), ám végre navigációval ellátott tesztautó érkezett hozzánk!

A zsigeri egyszerűséggel csak „Go”-nak nevezett navi korrekt megjelenésű és sebességű, számos lényeges információt lekérdezhetünk a segítségével (parkoló, vagy benzinkút keresése esetén is fordulhatunk hozzá), emellett táblafelismerővel is rendelkezik, a forgalomfigyelés pedig segít elkerülni a meglepetéseket. Az Active felszereltségi szinten egyébként már jár tempomat, eső- és szürkületérzékelő, és a Safety Sense nevet viselő biztonsági rendszer, melynek részét képezi a sávelhagyásra figyelmeztető asszisztens, a már említett jelzőtábla-felismerő, az automata távolságifény-vezérlés, valamint az ütközés-megelőző. Utóbbi sajnos sokszor indokolatlanul panaszkodott a műszerfal LCD-jén arra, hogy koszos az érzékelő, kikapcsolt állapotban pedig egy rikító fényű visszajelzővel adta tudtomra, hogy nincs működésben.

A Corolla menettulajdonságai is egyensúlyban vannak a modell szellemiségével, a 160 Nm csúcsnyomatékú 1.6-os Valvematic erőforrás 132 lóból álló ménese képes odatenni magát. Kereken 10 másodperc alatt érhető el a százas tempó, tehát aszfaltszaggatásra azért ne számítsunk, de az autó dinamikájával semmi gond nincs, arról nem is beszélve, hogy vélhetően sokáig egészségesen fog ketyegni ez az egyébként már jól bevált motor. Az átlagfogyasztás a tesztidőszak alatt 6.1 literre jött ki, mindössze egy decire voltam a gyári adattól, ám ez nem az én érdemem, hanem a Toyotáé, örülök, hogy nem kozmetikázták túl a számokat, a városi 8 liter is tarthatónak tűnik.

A legkedvesebb jellemzője számomra mégsem ez, hanem a hatsebességes manuális váltó, egészen hihetetlen a kapcsolhatósága, megkockáztatom, hogy a kategóriájában nem nagyon akad még egy ilyen pontos sebváltó, élmény a gangolgatás, a fokozatok hosszában sincs hiba. Az összképet sajnos árnyalja a kormánymű, kissé ideges és érzékeny, kevés értékelhető visszajelzést ad. Ami szintén zavaró, az a kerékjárati szigetelések gyengesége, mindent hallani, ami felpattan, esőben, sárban érzékelhető a legerősebben, régi gond ez a Toyota bizonyos típusainál, illene már kezdeni vele valamit. Az elöl MacPherson típusú, hátul csatolt lengőkaros futómű komfortja viszont remek, kulturáltsága mellett a kátyúkkal is ügyesen bánik el.

Tesztpéldányunk 6.2 milliós árcédulája azzal együtt is reálisnak mondható, hogy a Toyotának azért maradtak még megoldásra váró feladatai a következő generációra nézve is. Ha azt nézzük, hogy az (1.33-as Dual VVT-i-vel szerelt) alapváltozat akár 4.2-től hazavihető, ráadásul a Corolla megbízhatósága mellett sokáig képes megőrizni a „szavatosságát”, ennek köszönhetően pedig hosszú évekig betonbiztosan tudja tartani az értékét, bizony bőven felkerülhet a listánkra.

A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek!

Bense Róbert