Toyota Aygo teszt – mókajárat

Mielőtt átveszek egy autót, mindig próbálok ráhangolódni az adott modellre, beleképzelni magam a célközönség tagjainak helyébe, és bár ez egy teszt végeredményén nem változtat, segít az aktuális alanyt elhelyezni az autós piac sokrétű palettáján. Már amikor, mert ugyan néha meglepően könnyen beletalálok a „szerepbe”, időnként bizony nehéz elkapni a gyeplőt. Így van ez az Aygo esetében is, hiszen ez a sárga apróság a szokásosnál is messzebb áll a világomtól, ez pedig akkor vált számomra teljesen egyértelművé, mikor megláttam a pillangó-matricát a tetején. Mégis úgy érzem, amikor csak lehetőség van rá, érdemes kilépni autós-komfortzónánkból, mert a látókörünket ez szélesíti igazán. Nektek, akik most épp ezt a tesztet olvassátok, ugyanezt tudnám javasolni, illetve azt is, hogy legyetek elfogadóak ezzel a kis Toyotával, akkor is, ha éppen nem 25-35 közötti hölgyek vagytok, akik épp egy kedves, ám némileg túlárazott városjárót keresnek.

Őszinte leszek, hahotáztam, amikor megtudtam, hogy az Insignia (melyről holnap olvashattok majd) után egy Aygo lesz a partnerem. Zuru és Huru, Stan és Pan, Insignia és Aygo, tökéletesen beleillik a felsorolásba, szóval a nagy csónakból átültem a pici ladikba, hogy aztán önfeledten élvezzem azt a fajta kisautós fürgeséget, amivel az Opel értelemszerűen nem tudott szolgálni. Bár nekem mókásan áll a Toyota, maga a típus teljesen komoly és modern külsővel lett megáldva, a 2005-2014 között gyártott, katicaarcú első generációhoz képest igen szembetűnő a változás. A morcos frontot az egész karosszérián végighúzódó X teszi karakteresebbé, külön öröm az is, hogy az Aygo hátulján is gondolkodtak, a masszív üveglapból álló „csomagtérajtó” is kifejezetten ötletes. Hálás dolog az ilyen aprójószágonál, hogy nem könnyű elrontani a megjelenésüket, nehezen tudnak unalomba fulladni, hiszen a formatervezők úgy érzik, minden porcikájukat jelentőségteljessé kell tenniük, hogy a méretük miatt hátrányból induló kisautók kellően feltűnőek legyenek. Pedig ez még nem is az IQ, annál mintegy 50 centivel hosszabb, egészen pontosan 3.45 méteres, ráadásul ötajtós! Mindent egybevetve az Aygo friss hatást kelt, az x-cite kivitel sajátosságai, azaz a neonsárga fényezés és a metálfekete külső tükrök, valamint az 5 ikerküllős könnyűfém keréktárcsák is sokat dobnak a megjelenésén.

Az utastérben természetesen érződik a kisautósság, de egyáltalán nem zavaró módon, a szürke, kopogós műanyagokat feldobják a sárga elemek – legyen szó a váltógombról, ajtóbelsőről, vagy a szellőzőrostélyt körülölelő betétről -, valamint a lakkozott felületek. Szimpatikus a már elődből is ismert körműszerfal, melynek közepén egy fedélzeti számítógép csücsül, balos „fülén” pedig az ötletesen kivitelezett fordulatszámmérő honol. A kormány kényelmes fogású és minőségi, azt viszont sajnálom, hogy a rajta található gomboknak nincs háttérvilágítása. A középkonzol jóval izgalmasabb, mint az alapváltozaté, a 7 colos érintőképernyő egyszerű és átlátható rendszert rejt, melyhez integrált tolatókamerát is jár, a navigációért azonban – csakúgy, mint minden mostanában tesztelt Toyota esetében – itt is fizetni kell, nem is keveset. Tesztünk főhőse egyébként magas felszereltségű, sőt, még „smart” csomaggal is ellátták, melynek tartalma a digitális légkondi, a nyomógombos indítás, és a szürkületérzékelő fényszóró.

Az ülés szivacsosságán sajnos nem javít a dekorvarrás, persze ebben a kategóriában nem feltétlenül érdemes tökéletes tartású ülésekről álmodozni, bár ennek az állításomnak pont ellentmond a korábbi Opel Adam tesztünk, abban azért szokatlanul korrekt fotelek voltak. A helykínálat viszont a kategóriához képest egyszerűen hibátlan, elöl bőven elférni, de meglepő módon még a hátsó üléssoron is lehet emberhez méltó módon utazni, szellősnek azért nem mondanám a lábteret, de megfelelő beállítások esetén nem nyomódik a háttámlának a térdünk, és a fejünket sem kell félrebiccenteni. A kilátás is remek, legalábbis ami az első és a hátsó szélvédőt illeti, hátul ülve azért túl nagy élményt ne várjunk, viszont a billenőablak ügyes megoldás. A csomagtartó mindössze 168 literes, szekrényt pedig még előrehajtott hátsó ülésekkel se akarjunk beletuszkolni, ez nagyon nem az a liga!

A törpeméretű motortérben egy 1 literes, 69 lóerős háromhengeres motor hörög – szó szerint, mert hangja az van. Az erejével sincs gond, városban ügyesen szökken, és bár a hivatalos végsebesség 160 km/óra, 130-nál már éreztem némi bizonytalanságot a stabilitásán, így inkább levettem a lábam a gázról, amelynek pedálja a kuplungéval egyetemben meglehetősen rövid. Az ötsebességes manuális váltó fokozatai viszont hosszúak, kapcsolása pontos és nesztelen, de ami leginkább meglepett az a futómű, tökéletesen hangolt, szinte észre sem venni az úthibákat, ilyen fokú kulturáltság azért nem olyan gyakori ebben a szegmensben. Vegyes ciklusban a fogyasztás a gyári adatok szerint 3.8 liter, ehhez a „steril” körülmények között mért adathoz a lábam még bőven hozzáadott, de országúton azért 4 liter környékén tartható az étvágya.

Sok-sok szerethető tulajdonsággal sikerült felruházni az Aygót, kellemes kis jelenség, főleg akkor, ha nem nézzük az árcéduláját, az x-cite változat ugyanis a már említett „smart” csomaggal mintegy 3.6 millió forintba kerül. A kevésbé izgalmas alapváltozat már jóval barátságosabb árat kapott, 2.9 millió környékén lehet hozzájutni.

Bense Róbert

A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek!