Renault Clio Limited teszt – a forma ereje
A Clio ismert név, magát a típust keveseknek kell bemutatni, a régebbi generációk közül is rengeteg fut még az utakon, egy használható és árban is vállalható autó képe alakult ki róla az elmúlt évtizedekben. Mondhatnánk, hogy szokványos történet, ám a legfrissebb szériánál valami olyat húzott elő a kalapból a Renault, ami megreformálta a Clióhoz való viszonyulásunkat. A kedves, eleinte szögletes, majd kerekdedebb modellből mára egy nagyon markáns idomokkal rendelkező, apró, városi cirkáló lett.
Nem tagadom, a külső teljesen magával ragadott, Laurens van den Acker szép munkát végzett, hovatovább elég morcos lettem, mikor a forgalmiban megláttam, hogy „szín: piros”, mert ez ugyan nem piros, ez valami egészen más. A katalógus szerint lángvörös, ami már közelebb áll a megoldáshoz, de én nem is találtam jó kifejezést erre a színre, egyszerűen telitalálat. Kategóriájában azon kevés autók közé tartozik, amely valóban úgy néz ki, mintha a prospektusból gurult volna ki. Az oldalsó műanyag-króm dekorelemek, az arányaiban eltalált és izgalmas orr mind-mind olyan részei a Cliónak, ami miatt könnyen bele lehet esni. Mindezt úgy tudja elérni, hogy már közel 3.5 éves konstrukció, ettől függetlenül ma is modernnek mondható a megjelenése. Talán a hátsó kilincset variálták kicsit túl a tervezők, de ennyi különcséget megengedünk a franciáknak.
De lépjünk tovább a külsőségeken, hiszen egy csinos formánál manapság már többet kell villantani. Belül a műanyag dominált, ám nem az unalmas, kopogós, hanem a puha és mintás fajta. A műszerfal jól ötvözte a modern és a klasszikus megoldásokat, középen kijelző, ahol a sebességet lehetett nyomon követni, felette a fedélzeti számítógép a legfontosabb adatokkal, két szélen a fordulatszámmérő, valamint az üzemanyagszint-jelző. A középkonzol láttán azonban kiszakadt belőlem egy sóhaj, igen, a lakk, nem is firtatnám, lehet csak az én ízlésemnek nem megfelelő, ez igazából nem a Renault, hanem inkább az aktuális trend hibája. Hamar feledtette azonban a gyors és könnyen kezelhető, 7 colos kijelző, melynek menürendszerét is pillanatok alatt ki lehetett ismerni, a navigáció is pontos volt, a Driving Eco menüpont pedig egyértelműen a takarékosság jegyében született, rápöccintve az alacsonyabb fogyasztási értékek eléréséhez kaptam tanácsokat, melyek ugyan nem feltétlenül nekem szóltak, de ez is egy értékelhető gesztus a Renault részéről. Megjegyezném, hogy a Clio hangrendszere is dicséretet érdemel, a Bass Reflex hangszórók jól teljesítettek. Visszakalandoznék kicsit a multifunkciós kormányhoz is, amely kifejezetten kényelmes kialakítást kapott, az alsó felét borító műanyag pedig nem csupán dekorációs célokat szolgált, hiszen elég jó csúszásgátló tulajdonságokkal rendelkezett, biztos fogást garantált. Az indítás gombos volt, a „kulcs” pedig egy műanyag lapka, ezt már megszokhattuk a Renault-nál, bár az anyaghasználat lehetett volna valamivel komolyabb, nem tudom, hogy hosszútávon mennyire bírná a strapát.
A helykínálatra nem lehetett panasz, főleg elől, az ülések kényelmesek voltak, a lábaknak is maradt hely, hátul sem lettem klausztrofóbiás. A kilátás megfelelő volt, bár a hátsó szélvédő aprónak tűnt, a visszapillantók szélesek voltak és szépen nyúltak oldalra. Ha már a belső méreteknél tartunk, a 300 literes csomagtér közel a négyszeresére bővíthető, ilyen számok mellett simán megbocsátható, hogy nem síkpadlós felületet kaptunk.
A motorháztető alatt egy 898 köbcentis, 90 lóerős, háromhengeres turbómotor rejtőzött, amiben akadt kraft, még ha ezt első hallásra nehezen is lehet elhinni. Ám a Clio lendületes, dinamikus autó hatását keltette, ehhez persze nagyban hozzájárult a jó kanyartartás, a pontos kormányozhatóság és a korrektül adagolható fék, ráadásképp a pedálkiosztás is kényelmes volt. Nem hiába faragnak a Cliókból kupaautókat, a vezetési élményt nagyon meggyőzőnek találtam. A futómű is a helyén volt (MacPherson elől, csatolt lengőkaros hátul), kényelmes rugózás, kisimított út, pont úgy, ahogy kell. A pontosan kapcsolható ötgangos manuális sebességváltó szintén rendben volt, a segédlet jó váltási tippeket adott, a start-stop rendszer sem hátráltatott, gyorsan reagált. A 6.6 literes átlagfogyasztást az Eco-móddal lehetett mérsékelni, városban okos döntés használni, bevallom, hogy azért ezt a számot még lehetett volna lejjebb tornászni, biztos vagyok benne, hogy esetünkben az araszolgatás is rátett pár decit.
Ha hozzátesszük az 5 év garanciát, illetve, hogy kitűnő eredményt ért el az EuroNCAP teszten a Clio, a 2.990.000 forintos alapár, Life felszereltséggel, 1.2-es, 16 szelepes, 73 lóerős motorral még úgy is csalogató, hogy már egy viszonylag régen a piacon lévő modellről beszélünk. Tesztalanyunk (Limited), a cikkben is szereplő erőforrással kereken 4 millióba kerül, az Intens 4.25-től indul, a GT pedig 5.150.000 forinttól. Széles a paletta, lehet bőven válogatni, mindenki megtalálhatja a saját konstrukcióját. Én személy szerint a közösen eltöltött 500+ kilométer alatt megkedveltem a Cliót, lehetne még róla beszélni, egy alapváltozatot, vagy egy GT-t is szívesen elvinnék egy tesztre, meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében.
A tesztlehetőségért köszönet az Autó Triplex Kft.-nek.
Bense Róbert
