Toyota Supra menetpróba – rád kacsint és véged
Mostanában nem lesznek ritkák nálunk a youngtimer menetpróbák, kaptatok is már belőle ízelítőt egy Mercedes 500 E személyében, és már most leszögezhetem, hogy vannak még izgalmas típusok a tarsolyunkban. A német iskola után most a japán ipar egyik remekével találkozhattunk, egészen más liga, mintha a kolbászsütödéből a szusibárba vándoroltunk volna át. Van bennük mondjuk egy erős közös szál, egyikből sincs túl sok Magyarországon.
Annyira nincs, hogy konkrétan egy MK3-as Supra is fehér (esetünkben inkább szürke) hollónak számít idehaza, bár tegyük hozzá, hogy amúgy sem a milliós számban legyártott népautók közé tartozik. 1986-tól kezdve, egészen 1992-ig – sajnos évről-évre csökkenő tendenciát mutatva – 108 ezret gyártottak különböző variánsaiból. Alanyunk 1990-ből származik, ebben az évben 6419 példány gurult ki a gyárból. A Toyota mindazonáltal igyekezett fenntartani a Supra körüli figyelmet, elhagyták a Celica nevet, ezzel is jelezve egyedi mivoltát. A turbós változat 1987-ben lépett a modellpalettára, két évvel később pedig egy megjelenésbeli és műszaki részleteket is érintő ráncfelvarrás következett.
Teljes valójában nézve egy nyúlánk, szögletes elemeket felvonultató, részletgazdag megjelenés körvonalazódik, ami ekkoriban már kivonulófélben volt, már ami az autógyártás divatját illeti. Pedig ennél kellemesebb rajzolatot nehéz lenne elképzelni, és hiába lett felkapottabb az utódja – ízlések és pofonok persze, de nem sikerült felülmúlni ezt a formatervet. A korai nyolcvanas éveket idézi a karaktere, bukólámpa, szolidan végigfutó szárny, targatető, utóbbinak amúgy bérelt helye van a csomagtérben, ötletes, szerethető megoldás. Az öles ajtókat kitárva a külsővel harmóniában lévő, precíz belső tűnik elő…
Van hely benne, de miért is ne lenne, hiszen egy 4.6 méter hosszú, majdnem 1.8 méter széles testről beszélünk, ami mellette 1600 kiló. Masszív darab, az már biztos. A műszerpult borításai kellemesek, varrottak, hatalmas egységekre vannak osztva. A kormánykerék kimunkált, a váltókar akár egy botkormány, a bőrülések gyönyörűek és a fejtámlák kialakítása is egészen meglepő. A körműszerek kissé idegennek hatnak ebben a környezetben, viszont nagyon is informatívak.
A 7M-GTE kódjelű 3 literes, turbós erőforrás kitölti a motorteret, semmi nincs elrejtve, kendőzetlenül tárja fel magát az egység, és az erejét sem takargatja túlzottan. 235 lóerő, 325 Nm nyomaték és cirka 7 másodperces gyári 0-100 jellemzi, valahol 240 körül lenne a vége. Kiadja az erejét, a lefújószelepnek hála pedig garantált az arcra kiülő mosoly, hangja van! És nem a hangszóróból jön. A felújított futómű jó tartású, könnyed a kormányzás is, de hátsókerekessége és az 50:50-es súlyelosztás ellenére is van egy kis orrtolás, és bizony szokni is kell az elejét, komoly holtteret ad, az ideális súlypont miatt kénytelenek voltak így megnyújtani.
Előéletének bizonyos részeit sajnos homály fedi, az bizonyos, hogy 6 éve érkezett be az országba és azóta már gazdát cserélt. Mint ahogy az is, hogy rendben van tartva, nem spóroltak a karbantartásán, pedig nem egy olcsó játékszerről beszélünk. Ha valaki Suprát szeretne, előbb-utóbb fizetni fog, hiszen az olcsóbb darabok általában elég komoly anyagi ráfordítást igényelnek, a drágábbak pedig nem véletlenül kerülnek annyiba, amennyibe. Az a néhány példány, ami itthon jelenleg eladósorban van, valahol 3-4 millió forint környékén mozgolódik, az élményfaktor értékét viszont nem forintban mérik, és ettől olyan szép dolog egy Supra.
