Renault Mégane 1.5 dCi teszt – a szépség ára
Vannak olyan autók, melyekre egyszerűen jó ránézni, az új Mégane is ilyen, kellemes a szemnek, érdemes elidőzni a formatervezők által megálmodott részleteken. Hovatovább a negyedik szériás modellnek, azon belül is az 1.5-ös, 110 lóerős dízelmotorral szerelt tesztalanyunknak nem ez az egyetlen pozitív tulajdonsága. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen – mint általában – a Mégane is egy egész héten keresztül vendégeskedett a tesztelok.hu csapatánál.
A Mégane fogalom a középkategóriában, immár 21 éve része az autópiac körforgásának, szinte mindenki ismeri, ami nem is csoda, hiszen 6.5 millió példányt értékesítettek belőle idáig. Az első, hét évig gyártott generáció darabjai még ma is szerves részei az utcaképnek, így aztán egyáltalán nem esett nehezemre gondolatban egymás mellé állítani a két évtizednyi távolságra lévő formavilágot. Meg kell hagyni, egész ügyesen építkezik a múltból a Renault, bár a harmadik széria esetében – a szögletes megjelenésű előd után – túlzottan görcsösen próbáltak visszatérni a klasszikus vonalakhoz, amit végül némi kerülőút után mostanra sikerült elérniük. A jelenlegi tervezőgárda (nem csak a Mégene-ért) mindenesetre megérdemli a dicséretet, a Talisman ruháját szépen szabták át, arányait nézve remekül passzol a dizájn a márkatársra.
A modern külső egy hasonlóan jó hangulatú belsőt takar, az alapmodellel (Life) ellentétben a Zen/Life+ felszereltségű Mégane-ba már jóval több élet szorult. Ugyan a középkonzol esetében tetten érhető bizonyos szintű kényszermegoldás alkalmazása, a nagy „tablet” helyett ugyanis csupán az ezen a szinten opciós 7 colos, navis érintő jár, viszont alatta a hely ugyanakkora maradt, így a gombok elhelyezése az átmenet nélküli műanyagtáblán kissé esetlennek hat. A zajszigetelés, valamint az összeszerelés minősége, továbbá az anyaghasználat azonban kifejezetten kellemes, az elődmodellhez képest számottevő a javulás, az ajtóbelsőkön és a kesztyűtartó fölött is megtalálható dekorelemek mutatósak, elegáns az összhatás.
A sportos karakterű, könnyedén ideális pozícióba állítható ülésektől némileg idegen a varrott szövetborítás, azonban a kényelmük és a tartásuk is jó. A helykínálat az első soron szellős, a hátsó lábtér is elegendő, ám a térérzetet csökkentik az apró ablakok, és akkor a kilátásról még nem is beszéltünk. Ez az a pont, ahol a szépség ára érződik, a Mégane magasan lévő fara és a szinte teljesen végigfutó LED-es lámpák hihetetlenül jól mutatnak, viszont a hátsó szélvédő nagyon kicsire sikerült, elfért volna legalább egy radar. A csomagtér magas peremű, ergo meglehetősen mély is, alapból 384 literes, de 1.2 köbméteresre bővíthető.
Az ok, amiért az apróbb kompromisszumokat érdemes megkötni a Mégane-al, az a motortérben rejtőzik. Az 1.5-ös, 110 lovas Energy dCi remek dinamikát biztosít, mellette pedig alig csipeget, merészebb lábbal is mindössze 4.3 literes volt az átlagfogyasztás. Amellett, hogy meglepően jól lép, kapott egy jól használható, rövid úton járó, igaz kissé nyers érzetet keltő hatgangos manuális váltót, az összhanghoz pedig nagyban hozzájárul a jól reagáló Stop & Start rendszer is. A Mégane-t ezzel a kombinációval igazán élvezetes terelgetni, persze a motor még nem minden, az elektromos, változó rásegítésű szervokormány kellően pontos, bár kicsit izgágának hat. Az elöl MacPherson, hátul pedig csatolt lengőkaros futómű magas fokú stabilitást biztosít, kanyarban is korrektül teljesít, az úthibákat szépen egyengeti el. A fék harapós, de hamar rááll a láb, elöl (hűtött) 269 mm, hátul 260 mm átmérőjűek a tárcsák.
A Renault középkategóriás szépségkirálynője nem tökéletes, ám a kritikus pontokon nem hibázik, ennek, illetve az 5.7 milliós listaárnak (melyből még jó eséllyel az ilyen-olyan akciók miatt le lehet faragni akár félmillió forintot is) tudatában egész jól össze lehet vele barátkozni. Jelen változat pedig teljesítmény és ár tekintetében is járható középútnak bizonyulhat.
Bense Róbert
