Renault 12 TL menetpróba – ismeretlen ismerős

Néhány héttel ezelőtt egy nagyobb konvojjal vettem részt egy közép-magyarországi túrán a RetróVasak kalandautójával. Ami történetesen egy Dacia 1310 – fogtok még róla hallani mostanában, többek között teszt is készül majd. Szóval éppen megálltunk tankolni, amikor csoportunk egyik tagja egy pompás, padlizsán-lila árnyalatú, automata váltós Renault 12-vel begurult az egyik kútoszlophoz. Én már odabenn fizettem, amikor egy kedves pénztáros hölgy megszólalt: „de szép Dacia”. Óvatosan, kedélyesen, de büszkén megjegyeztem, hogy az egy Renault, a hölgy pedig egy mosolygós „nahát, tényleg”-gel nyugtázta, hogy ez valóban a francia autóipar szülötte.

A képekről könnyen kiderülhet, hogy ez az autó nem az az autó, és még egy normális fotót sem tudok mutatni róla, mert minden annyira gyorsan történt. A váltás oka kissé drámai volt, az említett tankolást követő néhány kilométeren a váltója rakoncátlankodni kezdett, ezért tulajdonosa, András Esztergom alól hazavitte Pécs mellé (!) az automata 12-est, majd néhány órán belül visszatért egy manuál váltóssal. Vele:

Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert míg az automata vezetését visszautasítottam (egyszerűen túl ritka, túl szép, és tudom milyen érzés az, amikor valaki a féltve őrzött autódat vezeti), addig a „csereautóra” rábólintottam. Kétszer nem lehet nemet mondani, túl nagy luxus lenne, utólag visszatekintve pedig biztosan meg is bántam volna. Már csak azért is, mert ez a 12-es is egy valódi relikvia, hovatovább magyarországi előéletű, ami csak még különlegesebbé teszi.

Egyszer elkaptam András egyik félmondatát, amikor erről a Renaultjáról beszélgettek épp: „ne nézd a hibáit”. Vizsgálgatva az autót elkezdtem azon morfondírozni, hogy oké, hogy nem vagyok a típus tudósa, lehet kicsit vaksi is lettem az évek során, de én itt hibát, legalábbis olyat, amit hibának lehetne titulálni, nem nagyon tudok mutatni. Nem is akarok. Ez egy 1972-es évjáratú Renault és nézzetek csak rá.

És akkor még bele sem ültem, nem is vezettem. Mielőtt ez megtörtént volna, azért kicsit sztorizgattunk arról, hogy miként is lehet ma egy ilyen járgányt beszerezni és mekkora élvezeti faktorral rendelkezik. Röviden: nehezen és óriásival. Bővebben: egy idős hölgy hirdette annak idején, bár konkrét árat nem szeretnék írni, de – bocsánat a kifejezésért – bagóért. Manapság simán elkérnek súlyos összegeket akár egy Trabiért is (minden rosszindulat nélkül, nagyon szeretem a Trabantokat is), ahhoz képest ezt osszuk el tízzel és meg is van a Renault ára. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy makulátlan állapotban volt. Az egykori tulajdonosa bele is fáradt abba, hogy mindenki a tökéleteset szerette volna annyiért, sokan csak odamentek, flegmán végigmérték az autót, felsorolták a hibáit – az ilyennek nem is szívesen adja oda az ember, főleg ha a reális ár alatt hirdeti meg. András aztán meglátta a felújítási alapot a 12-esben, nem nagy mellénnyel, nem fölényeskedősen alkudozva ment el megnézni, aminek eredménye az lett, hogy a hölgy is nyugodt szívvel adhatta el, és a Renault is jól járt leendő gazdájával.

Jöttek a szokásos körök, fényezés, alkatrészek, beltér, utánajárások, aprólékos munkafolyamatok. A végeredménnyel szerintem mindenki elégedett lehetett. Nézzétek csak meg belülről, a kárpitokat nagyon jó eltalálták, a műbőröket sikerült megmenteni, a műszerpult repedésmentes, minden kapcsoló, plakett a helyén. A TL a jobban felszerelt kivitelnek számított, fűthető hátsó ablak, különálló első ülések, valamint könyöklő is került bele. Személyes kedvencem a fűtésvezérlő tekerő, a kézifékkar, amit a rádió fölött találhatunk, illetve az apró kallantyúval rögzíthető biztonsági öv. Odabenn amúgy minden tágas, fényes, és ami a legmeglepőbb: 47 év elteltével is minőségi érzet uralkodik.

Hogy milyen vezetni, arról most tényleg csak nagy vonalakban tudok nyilatkozni, ezért is lett ez menetpróba és nem teszt. Az viszont a nagyjából 15-20 kilométer alatt is kiderült, hogy mennyire finoman teszi a dolgát. Tulajdonosa anno autószerelőként végzett, úgyhogy ezen nagyon nem lepődtem meg, többek között az én Daciámat is ő hozta épkézláb állapotba. Abból átülve mégis egy teljesen más világ fogadott…

Az 1.3-as, 53 lóerős benzinmotor bőven elegendő a 900 kilogramm környéki kaszni mozgatásához, nincs erőlködés, nincs gondolkodás a gázreakciót illetően. A kapcsolási érzet is egész finom a négysebességes váltó esetében, a kuplungról pedig szinte azonnal „leugorhatunk”. A kormányzás közvetlen, késedelem nélkül érzékelhetők az apróbb mozdulatok is, holtjátéknak nyoma sincs. A hátul merev tengelyes, elöl független kerékfelfüggesztésű futóművet ugyan csak jó útburkolaton volt lehetőségem kipróbálni, azon viszont megfelelően teljesített, a stabilitás is rendben volt. Az egykörös fékrendszer magabiztos, a rásegítés hiánya egyáltalán nem zavaró, a fékerő elegendő, jól adagolható.

Egyértelmű, hogy egy jó kezekben lévő Renault 12 még közel félévszázadosan is használható, észszerű élményautó, amivel akár nagyobb távolságra is minden további nélkül el lehet merészkedni. András és felesége is több hosszabb, külföldi túrát is bevállalt már vele, az pedig egészen biztos, hogy mindenhol akkora lelkesedéssel fogadják, mint a cikk elején említett benzinkútnál. Hogy miért az „ismeretlen ismerős” cím? Mert itthon elég sokan ismerősként tekintenek a formára, ám amint kiderül, hogy ez nem Dacia, azért némi meglepődöttséget fel lehet fedezni az arcokon.

Cikk | fotók: Bense Róbert