Hyundai i30u CW teszt – családi málhazsák

Induljunk egészen messziről: kombi. Szinte belefulladunk a lehetőségekbe, így hát menjünk is közelebb: fiatal, megbízható kombi. Itt már azért érezhetően szűkül a kör, de facsarjunk még egyet a szűrő résein: fiatal, megbízható, elfogadható árú, felszereltségű, és állapotú kombi. A Hyundai i30u CW itt bújik elő, nem szándékosan rejtőzött el, egyszerűen csak eltakarták a „nagyok”, pedig igazán nincs szégyenkeznivalója, sőt, most van igazán elemében! Használtteszt következik, méghozzá az észszerűség oldaláról megközelítve.

Öt év, 45.000 kilométer, óvatos használat, ez így akár még „örök élet” is lehet, vagy egy jó üzlet az eladáskor, akárhogy is, ezzel az autóval egy realitás talaján lépkedő ember csak jól járhat. De ne rohanjunk ennyire előre, mert a történet nem itt kezdődik. Tesztalanyunk 2011-ben gurult le a gyártósorról, egy azóta már megszűnt Pest megyei márkakereskedés bemutató (és már kifutó) autójaként – 150 kilométerrel az órájában – éldegélt egészen 2012 júniusáig, amikor is jelenleg tulajdonosa egy combosabb kedvezmény keretei között, – 4.3 helyett – 3.3 millió forint ellenérték fejében hazavitte.

Ha most követném a sztenderd-véleményvonalat, arról írnék, hogy mennyire átlagos formát kapott a már faceliftes, de még javában az első generáció ábrázatát magán viselő, 4.47 méter hosszú és 1.77 méter széles kombi. Ehelyett viszont inkább azt hangsúlyoznám ki, hogy bizonyos szögekből egészen mutatósnak hat a Hyundai, ezt az érzetet a sokküllős felniszett, a gyári küszöbspoiler, valamint a sötétített hátsó ablakok és a fehér fényezés kontrasztja tovább erősíti. A ráncfelvarrásnál óvatosan, de okosan újították meg az orrát a modellnek, idő előtt felismerve a morcosítás divathullámának érkezését. Hiába, ebből a dizájnból érzésem szerint kihozták a maximumot, valahol a klasszikus és a modern közötti átmenet határmezsgyéjén egyensúlyoz, és még manapság is egész frissnek hat. Lényeges továbbá megemlíteni, hogy a hivatalos EuroNCAP törésteszten is jól teljesített, 5 csillagot vitt haza.

Belül már sokkal inkább érződik a múlt évtized és az árkategória, de azért itt sem lehet túlzottan zavaró pontokat találni, jóllehet az álló szellőzőrostélyok meglehetősen bután mutatnak, a kormánykerék és a váltógomb pedig olcsó tapintású. A középkonzolon formai tanácstalanság tapasztalható, arról nem is beszélve, hogy a kék háttérvilágítású kijelzők hideggé-rideggé teszik az összhatást – igaz a rádióé külön kikapcsolható. A könyöklő recsegésére egyből felkaptam a fejem, de kiderült, hogy az utólag került bele, így ezt semmiképp nem rónám fel. Pozitívum, hogy a kényesebb részeken sem észlelhető erősebb kopás, persze a futásteljesítmény tudatában ez egyáltalán nem meglepő. Az összeszerelés minősége meglepően jó, és a már említetteken kívül a beltéri anyagokat sem érheti kritika, vannak bőven puha elemek is, ráadásul a műszerfal köregységei is jól néznek ki, bár valami színt tényleg vihettek volna ebbe a szürke masszába.

De igazából nem ezek a lényegi dolgok, hanem a komfort, és a helykínálat. Vezetőként, első/hátsó utasként, de még csomagként is szívesen utaznék ebben az autóban, méghozzá azért, mert jó a kilátás, tágas a térérzet, sok kisebb-nagyobb tároló jár, az ülések egész kényelmesek, a fejnek-lábnak van elég helye, a csomagtér pedig nagy és jól pakolható. Utóbbinál alapból 415 literrel, és rejtett pakolórekeszekkel gazdálkodhatunk, az osztható támlákat ledöntve pedig közel 1.4 köbméteresre bővíthetjük a poggyászteret. A felszereltséget nézve sem lehet ok a panaszra, elektromosan állíthatóak és fűthetőek a külső tükrök, a vezető- és utasoldali mellett oldal, valamint függönylégzsák is védi az autóban ülőket, de jár első ülésfűtés és manuális klíma is, elektromos ablakemelők viszont csak elöl vannak, mint ahogyan a tolatókamera is utólagosan (visszapillantóba építve) került bele.

A már EURO 5-ös besorolású, 1.4-es, 109 lóerős, 137 Nm maximális nyomatékú benzinmotor ugyan nem egy erőmű, viszont teljesen vállalható módon mozgatja az 1267 kilogramm önsúlyú testet, a gyártó által megadott végsebesség 190 km/óra környékén van, a százas sprintet 11 másodperc alatt teljesíti a modell. Az autó „életkedve” 3500-as fordulatnál érkezik meg, alatta tartva viszont a fogyasztást mérsékelhetjük, mely országúton 6-6.5, városban 8, átlagban 7-7.5 liter körül van, normál használat mellett.

A Hyundai vezetési érzetre kellemes, a pedálkiosztás jól eltalált, az ötfokozatú manuális váltó pontos és rövid úton jár. Bár a manőverezhetőségével nincs gond, a kormánymű mégis kissé steril, cserébe viszont kifejezetten kényelmes és stabil futóművet kapunk, pattogásnak, esetleges bizonytalankodásnak nyoma sincs, az úthibákat is ügyesen küzdi le. Tesztünk főszereplője szervizigényeit nézve sem kér sokat, az éves kötelezők mellett mindössze a bal első ajtónyitó bowden szakadt el, továbbá visszahívásos akció keretében cserélték a féklámpa kapcsolóját (igaz az eredeti is jól működött).

Szerencsés történet a mostani, mentes minden felesleges izgalomtól és cicomától – jelen esetben egyikre sincs szükség -, de ami a legfontosabb, hogy az élet írta/írja, és nem a marketingesek. A szóban forgó típus tesztje és jellemzői alapján pedig egyáltalán nem meglepő, hogy az autó tulajdonosának ez már a harmadik modellje a márkától, és az előző kettő is a családban maradt. Aki hasonló szegmensben keresgél, és biztosra menne, annak érdemes körülnéznie a Hyundai kombijai között – aki viszont a „sportosabb” hangolású koreaiak pártján áll, annak inkább a Kia Cee’d SW ajánlott. Az i30u CW megkíméltebb darabjai jelenleg 2-2.5 millió forint környéki összegekért cserélnek gazdát a használtpiacon.

Teszt | fotók: Bense Róbert