Havas hangulat – Ssangyong Tivoli teszt
Akik hosszabb ideje követnek minket, azok biztosan emlékeznek korábbi Tivoli-cikkünkre, azonban mostani alanyunk igen sokban különbözik a hónapra pontosan egy éve tesztelt modelltől. Bár ez az állítás a külsejét tekintve nem igazán hihető, hiszen még a Fábián Kft. oldalsó matricái is ugyanoda kerültek, de azért ha jól megnézitek a két Ssangyongot, látszik, hogy míg az előző fehér tetővel érkezett, a mostani talpig feketében pompázik.
A dél-koreai „kocka-SUV” egyébként dizájnját és arányait tekintve is tökéletesen el lett találva, a szögletes, ám mégis letisztult forma, a szúrósra húzott tekintet, az alig észrevehető, ám az összképet ügyesen formáló domborulatok mind-mind olyan részei a Tivolinak, amiért megéri vetni rá néhány pillantást, ráadásul még a havas táj is jól áll neki. Persze minden szögből bele lehet látni más típusokat, de teljes egészét nézve mégis egyedinek mondható.
Ritkán szoktam előhúzni ezt az aspektust, de a beszállás egyszerűsége és kényelme verhetetlen, az ajtóért egyszer sem kapálóztam, ráadásul olyan gyengéd puffanással csukódik, hogy a kategóriatársak belepirulnának. Az utastér tágas, illik az autó külső méreteihez, a térérzet mindkét üléssoron ideális, a szolidan csapódó tetővonal ellenére hátul sem érződik bunkernek a Tivoli, a 423 literes, cirka egy köbméterig bővíthető csomagtér is bőven elegendő. Az ülésmagasság remek, csakúgy, mint az alul csapott kormány fogása, a viszonylag rövid orrnak, valamint a nagy üvegfelületnek köszönhetően pedig jól kilátni az első szélvédőn, a hátsó esetében azért már jobban észnél kell lenni.
Tárolózsebek és utastéri világítás tekintetében sem érheti kritika a dél-koreai SUV-t, előbbi sok kacatot képes elnyelni, utóbbi pedig az ajtóknál, a lábtérnél, sőt még a kesztyűtartóban is bevilágítja az éjszakát. Két fogáspontot találtam – és nem azon okból, hogy csak azért is kritizálhassak valamit -, az egyik a krém-bézs (?) színű kárpit, ami viharos gyorsasággal fog elkoszolódni, ezt a könyöklő lassan szürkébe áthajló széle sajnos gyönyörűen példázta. A másik pedig a középkonzol maradisága, és ezt nem azért hoztam fel, mert nincs benne érintőkijelzős óriásképernyő (ami igazából egy percig sem hiányzott), hanem mert 2016-ban a zongoralakkos, sokgombos, nagytekerős, Optimus fővezér arcára hasonlító egyveleg már elavultnak hat, a modern műszerfalhoz, és az utastér többi eleméhez képest meg pláne!
Hogy mentsem a konzol becsületét, a fejegység megkapta a Traffic Announcement funkciót is, tehát közlekedési hírekre automatikusan átvált, egyszerű, jól ismert, mégis okos megoldás ez. Ami szintén nagyon tetszett, hogy a gyújtás ráadásánál a műszeregységek közé beékelt fedélzeti számítógép megmutatja, hogy milyen szögben állnak a kerekek, alkalomadtán bizony ez is hasznos tud lenni. Furcsaság viszont az ülésfűtés gombjainak viselkedése, ugyanis minden egyes indítás után újra, meg újra vissza kell kattintani alapállásba, hiába volt előtte egyes, vagy kettes fokozatban, nem hajlandó működni, csak a „nullázást” követően. Ha már a fűtésnél tartunk, a Tivoliban a téli zimankóban is pillanatok alatt kellemes meleg lesz, ráadásul a párátlanítás is gyorsan alatt végbemegy, ezért is jár a dicséret.
Az 1.6-os, 116 lóerős e-XDI dízel erőforrás a gyártó saját fejlesztése, egész korrekt dinamikát biztosít a közel 1.4 tonnás Tivolinak, igaz kerregésért nem kell a szomszédba mennie, ám ez inkább a hangszigetelés számlájára írható fel. A kombinált fogyasztás 5.5 literben lett meghatározva, a kisebb budapesti dugók és az azt követő 150 kilométeres út alatt 5.8-at mértem, tehát meglepően közel álltam a gyári adathoz. Azt nem mondanám, hogy ez a modell nyeri el a kanyarkirály címet, ám kétségtelen, hogy masszívan tartja magát az úton, a manőverezhetőségével sincs gond, a 167 mm-es hasmagasság ellenére billegésnek nyoma sincs, a futómű pedig feszességéhez képest észrevétlenül simítja el az úthibákat. Kiemelendő a Tivoli fékrendszere is, kiválóan adagolható, könnyen megszokható fogáspontú, és nem harap ész nélkül sem. A hatfokozatú automata sebességváltó feltűnésmentesen teszi a dolgát, nem érződik bólogatósnak, jókor vált el, továbbá manuális mód is elérhető, bár az apró kapcsológombok nem túl felhasználóbarátok.
Csak ismételni tudom tavalyi önmagamat, a Tivoli egy őszinte autó, elfogadható áron (a DLX felszereltségű tesztalany listaára 5.9 millió forint), 5 év garanciával, és továbbra is nagyon sajnálom, hogy a márka presztízse hazánkban még nincs a megérdemelt helyén. Ez nem a Ssangyong több mint 60 éves múltjának, nem a modelljei minőségének, még csak nem is az erősen ázsiai nevének köszönhető, hanem az európai marketing súlytalanságának. Persze az is tény, hogy kis halnak számítanak az öreg kontinensen, de a távol-keleti számokat tekintve a legkevésbé sem kell sajnálni a Ssangyongot. Nálunk 2017-ben is lesz helye a márkának, az XLV-t nézve pedig már most erősen dörzsölöm a tenyeremet!
A tesztlehetőségért köszönet a Fábián Kft.-nek!
Bense Róbert
