fbpx

Ford Focus ST-Line X 1.0 mHEV teszt – dögös háromhengeres vörös

Duna Auto

Focus – a név egy hatalmas játékost takar a családi autók szegmensében. Bár kis túlzással fél Magyarország Opel Astrában nőtt fel, a hazai közönség zsánerei közé tartozik a Ford kompaktja is, amit a jelenlegi használt kínálat is reprezentál, Dunát lehetne rekeszteni a legnagyobb hazai portálon található hirdetésekkel. Mindez persze érthető: van belőle 5 ajtós, kombi, szedán, dízel, szívóbenzin, de turbós változatok is akadnak, mindenki találhat olyat, ami a saját ízlésének megfelel.

Kétségkívül a legnagyobb klasszikus és manapság talán legkeresettebb kivitel az 1.6 szívó, de minden jónak egyszer vége szakad, a 2018-ban megjelent 4. generációval elbúcsúztak a 4 hengeres benzinesek. Az ST verzió (2.3 Ecoboost) kivételével már csak 3 hengeres verziókat találunk a palettán – egy-egy 1.5-öset még elcsípni a kereskedéseknél, de kimondhatjuk, hogy a „hírhedt” 1.0 Ecoboost átvette a hatalmat.  Vajon mennyire élhető a konstrukció a mindennapokban és mennyi maradt meg emellett a Focus híresen kellemes vezethetőségéből? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ ezzel a közel full-extrás, ST-Line X kivitellel.

Támogass minket! https://retrovasak.hu/wp-content/uploads/RetroVasak-tamogatas-High-Quality.jpg

A tesztautó a típus legjobb, legdögösebb oldalát mutatja. Aligha lesz az ST-Line a legnépszerűbb változat, de ha néhány sportos tulajdonságokat kedvelő egyén elcsábul, avagy egy fiatal menedzser ily módon éli ki a cégautó keretét, teljesen megértem. Ugyanis az alapgépek formája sem rossz, de könnyű velük elveszni a forgalomban, egyszerűen a standard forma nem ad komoly pluszt a dizájn és az ahhoz kapcsolható emóciók terén, hogy a Focus ütőkártyájának nevezhessük. Ilyenkor kell ránézni a Fantastic Red árnyalatban pompázó, sportos elemekkel körbedíszített, acélszürke felniken és minimálisan ültetett futóművön feszülő tesztautóra. Van, aki a kombira esküszik, míg más szerint az első generáció volt Az Igazi, én meg azt mondom, hogy számomra most egyértelműen ő a befutó. Így teljesedik ki az oldalelemek formai játéka, a motorháztető domborulata és maga az orr, ami egészen fenyegető a feláras, adaptív LED fényszóróknak köszönhetően.

Az 5 ajtós verzió 4.37 méter hosszú, azaz a klasszikus kompaktok mezőnyébe játszik, oldalnézetből azonban mégis van benne valami szokatlan. Meglepően hosszúnak tűnik az orra, a tetőív finoman lejt, amire rá is játszanak az emelkedő övvonallal és a hokiütő formában lecsapott hátsó ablakokkal (amik könnyen mellbe vághatják a gyanútlan szemlélődőt az ajtó első nyitásának alkalmával). Érződik, hogy itt valami sportosat, dinamikusat akartak kihozni az összképből, ami az ST-Line bodykit-tel végre össze is áll. A tengelytáv is szokatlanul nagy a kategóriában, 2.7 méteres, amivel kiküszöbölték azt a hibát, amit az előző generáció a szűkös lábtérrel elkövetett. A csomagtér átlagosnak mondható a maga 375 literes térfogatával, azonban síalagút segítségével szállíthatunk hosszabb tárgyakat már ezzel a változattal is. A szedán egyébként 539 liternyi csomagot nyel el (abból viszont sajnos nincs efféle sportos kivitel), míg a kombi 608-at.

Odabent már megcsap a visszafogott, kispolgári lét fuvallata, a belső jóval kevésbé izgalmas, azonban ez nem biztos, hogy önmagában hátrány. Nagyon jól áttekinthető a műszerfal, a kezelőszervek kézre esnek, ráadásul minden fontos funkció külön nyomógombot kapott, még a head-up display is (hogy miért a váltó mellé tették az utóbbi kapcsolóját, az viszont rejtély, bárhol máshol kerestem volna, csak ott nem). Vannak nagy műanyag felületek, mégsem kelt rideg, csupán egyszerű benyomást. Én hamar megszerettem, gyorsan meg lehet szokni mindent idebent, a minőségérzetet azonban még lehetne javítani.

Az ST-Line X kivitel természetesen sportüléseket kap megnövelt oldaltartással, piros varrással, elektromos deréktámasszal. A váltószoknyát is vörös cérnával díszítik, a műszerfalat és az ajtókat pedig imitált karbon betétek dobják fel, amik kissé viccesek egy 1 literes motorral ellátott kompaktban, de jobb, mintha zongoralakk díszelegne mindenhol. Bár az illesztések pontosak és érződik, hogy ez egy korrektül megtervezett családi autó, recsegős műanyagból azonban itt is akad bőven, még ha nem is olyan bántó mennyiségben, mint a nemrég tesztelt Explorer esetében. Ez nem is lenne baj egy 7-8 milliós alsó-középkategóriás gépnél, csakhogy a tesztautó közel 11 millióig volt extrázva, és bár a legtöbb pénz technikai dolgokra lett elköltve, ez valahol mégis csak fáj.

A központi tablet 8”-os, a jól ismert fordos rendszer fut rajta, ami továbbra is jól kezelhető, gyorsan tanulható, hamar összekapcsolódik a telefonunkkal is, azonban egy csöppet lassú és könnyű zavarba hozni, emellett a navigáció is sokat gondolkozik, miután leokéztuk a kívánt útvonalat. A 12.3”-os digitális műszeregység kétségívül látványos, megjelenésre pedig teljesen korrekt – gyakorlatilag ugyanazt nyújtja, amit a korábbi teszt alkalmával is tapasztalunk. Kissé komótosan vált az üzemmódok között, visszafogottan konfigurálható, de többnyire mindent tud és mutat, ami elvárható tőle – egyedül egy nagyképernyős navi nézetet hiányolok. 140 ezer forintba kerül a plexi lapra vetítő head-up display, amit a digitális műszerek mellett többnyire feleslegesnek tartok, az analóg műszer mellett azonban hasznos lehet, hisz a sebesség mellett mutatja a felismert táblákat és a navigációs irányokat is.

Mint említettem, a tér bőséges odabent, elöl és hátul is nyugodtan lehet pöffeszkedni, magam mögött szinte már kínosan sok hely maradt a hátsó sorban. Sajnos a hátsó utasok légbefúvó rostélyokat nem kaptak, azonban itt is található egy 12V-os csatlakozó, így a kütyük töltésére itt is van lehetőség.

A legnagyobb kérdőjelet egyértelműen az 1.0 Ecoboost jelentette, ami az egyik legfrissebb kivitel a jelenlegi palettából, ugyanis 155 lóerős, emellett pedig 48V-os mild-hybrid rendszerrel is el lett látva. Ennek köszönhetően minden gyorsításnál finoman indul meg az autó és tökéletesen elmaszatolja a turbólyukat az első sebességfokozatban a technika, aminek köszönhetően sokkal harmonikusabb a megindulás, mint ahogy azt megszoktuk a kis turbómotorok esetében. Nincs kelletlen cammogás, majd hirtelen megindulás, a turbólyuk csak a többi fokozatban érzékelhető határozottan. A start-stop rendszer is egészen kifinomult, hamar leállítja a motort és nem a kuplung benyomásánál, hanem csak a váltókar mozdítására indítja be ismét, mégse éreztem sose lassúnak. Nem olyan észrevétlenül finom, mint ahogyan a Volkswagen féle 1.5 eTSI csinálta, de kellemes.

Hogy milyen más hozadéka van az mHEV rendszernek, azt kontrollcsoport, azaz szimpla turbós másik tesztalany híján egyelőre nem tudjuk, a fogyasztásban azonban aligha játszik valós szerepet. Míg országúton korrekt mód 6-7 liter között fogyaszt a gép, városban elesett a technika, mint reggeli csúcsidőben a Rákóczi út. Kánikulában, rengeteget dugóban ülve (azaz átlagos nagyvárosi felhasználási módban) 8.4 litert is írt a számláló, ami kissé megfeküdte a gyomrom a költséges, elviekben környezettudatos hajtáslánc mellett. A nagy átlag 7.6 liter volt, ami teljesen normális érték egyébként egy 155 lóerős (és 235 Nm leadására képes) autótól, szóval az egészből csak azt akarom hangsúlyozni: nem kell csodát várni.

9.2 másodperc alatt van százon a gép, ami több, mint korrekt, vezetni pedig élmény a Focust, ha kiszabadulunk a városi forgatagból és jó minőségű utakra tévedünk. Az ST-Line futómű még épp nem túl feszes Budapesten, nem kedveli a kátyúkat, kissé ráz, mégis megfelelően csillapít ahhoz, hogy ne legyen kellemetlen az együttélés. Vállalható kompromisszum azoknak, akik az idő másik felét már országúton töltik, ott ugyanis mindent bepótol, sőt, összeáll a kép. Megmutatja a Focus, hogy mi is állt a tervezők valós fókuszában, avagy igazolja, hogy a Ford még mindig tud igényes futóműveket gyártani.

Finoman kanyarodik, remekül érezni vele a határokat, ráadásul mindezt örömmel teszi. Nem is tudom, ültem-e már olyan alsó-középkategóriás kompaktban, ami ennyire lelkesen vette a lapot. Van a mozgásában egy szeletnyi mechanikus finomság, a 6 sebességes kéziváltó pedig a pontos, jó (bár kissé műanyag) kapcsolási érzettel tovább fokozza az élményt, amit oly sokan már teljesen kiöltek a középkategóriából, ledegradálva ezzel az általuk kínált portékát a szimpla közlekedőedények sorába. Nos, a tesztautónk hála az égnek nem ilyen, egyszerűen a motor hangjával nem tudtam napirendre térni, talán egy kis extra zajszigetelés még jót tenne a koncepciónak.

A negyedik generációs Focusba jelentős élet szorult, különösképp igaz ez az ST-Line kivitelre. A háromhengeres Ecoboost karakterisztikája se rossz, az egyedüli kérdés, hogy megéri-e a borsos felárat a tesztelt verzió? 800 ezerrel kerül többe a sima 125 lóerős turbósnál, de 300 ezer a felára a 125-ös mHEV-hez képest is. A típus kapható még 1.5-ös és 2 literes, négyhengeres dízelmotorokkal is, akik pedig szeretnének egy kis kraftot vagy finoman duruzsoló benzinest, azok választhatják a 2.3-as, szintén négyhengeres ST kivitelt.

Dögös, sportos és jó vezetni – ezek az új Focus érdemei. Határozott és szerethető karakterrel orvosolja az apró gyengeségeit, a háromhengeres motor hangjával azonban meg kell barátkozni. Elmúltak azok az idők, amikor a típus egyszerű, megfizethető, szívó kivitelével tömegeket vonzott be, ennél már drágább és komplexebb a legújabb generáció. Sok frissebb és modernebb kihívó akad ebben a haldokló szegmensben, vezetni azonban kiemelkedően jó az aktuális ST-Line verziót. Kérdés, hogy ez elég-e manapság, bár a hibák többségén egy modellfrissítés még sokat segíthet.

Teszt/fotók: Bacsa Zoltán

Kövess minket Te is!

YouTube:
tesztelok.hu csatorna

Facebook:
https://www.facebook.com/tesztelok.hu

Instagram:
https://www.instagram.com/tesztelok.hu/

A tesztlehetőségért köszönet a Ford Magyarországnak!

zparts autóalkatrész

Javasolt cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb