Celicával az élet – az első találkozó

Húsz hónap Celicázás után épp itt volt az ideje, hogy végre ellátogassak egy találkozóra, mint ahogyan annak is, hogy helyzetjelentést adjak, hogyan is áll most a fekete bukólámpás. Jobban belegondolva a maga 26 évével Toyotám pont abba a korba tartozik, amikor bizonyos találkozókon a kora alapján már idősnek számít, más helyeken viszont még kicsit ferdén néznek rá, mert igazából elég fiatalnak fest. Szerintem a kilencvenes évek autóit nézve kifejezetten szépen öregszik az ötödik generációs Celica (már amelyik nem lett széthülyegyerekeskedve), és ha klasszikussá nem is fogja kinőni magát, azért ezt a formát még évtizedek múlva sem kell szégyellni.

„Merő véletlenségből” hol máshol debütált volna a Celica, mint az I. RetróVasak Találkozón? Persze nem csak annyiból állt a dolog, hogy begurultam az autóval és kacsintottam egyet a fényszóróival. Az igazság az, hogy az oda-vissza 320 kilométeres út előtt sokáig nem volt hosszabb távon megmozgatva az autóm, ez pedig felettébb aggasztott. Így hát a találkozó előtti napokban jó nagy karikákat mentem vele mindenfelé, a legnagyobb örömömre. Probléma nem akadt, hozzáfogtam az előkészületekhez, kapott egy alapos külső-belső takarítást, némi wax segítségével pedig a fényezését is tükörré varázsoltam. Igazán pofásan nézett ki, büszkén pattantam bele a találkozó előtti napon, majd egy rövidnek korántsem mondható, 3.5 órás út következett, amiből nagyjából másfelet a koccanásos balesetekkel fűszerezett péntek délutáni pesti csúcsban töltöttem, majd végül az esti órákban végre megérkeztem Biatorbágyra. Gyors állapotfelmérés következett, elégedetten nyugtáztam, hogy csak párszáz bogár kenődött fel a motorháztetőre és a szélvédőre, de nyilván nem maradhatott *úgy* a nagy nap előtt, ezért még kapott egy gyors kozmetikázást.

Másnap reggel azonban a csillogó-villogó Celica helyén egy hatalmas, négykerekű, fekete páragombolyag állt, nem két percembe került, mire „kivakartam” belőle a kocsit, gondolhattam volna, hogy ez lesz, a szálláshelyen ugyanis csillaggarázsban állt az autó, ősz lévén pedig ilyesmik már előfordulnak, mindenesetre a mosolyom nem volt a legőszintébb. A találkozón már annál inkább, a legyek határozott seggeseket dobtak a karosszérián, szépen ki lehet azért csinosítani egy messze nem tökéletes verdát is. Az igazi katarzis viszont akkor ért, mikor hirtelen beparkolt a Celica mellé egy Pontiac Trans Am. Egyrészt elakadt a lélegzetem, hogy a két kedvenc járgányom egy helyen, egy pillanatban, egymás mellett állt, imádtam azt a momentumot, beleégett a memóriámba, másrészt viszont jót nevettem a helyzet komikumán, a szürke, szögletes amerikai óriás mellett azonnal eltörpült a gömbölyűbb formájú, apró japán masina. Két teljesen külön világ, nagyon nem egy kategóriába tartoznak, jóformán semmilyen szinten nem összehasonlítható autók ezek, de hihetetlenül örültem, hogy így összefutottak, ajándék volt ez nekem!

Mesélhetnék még a találkozóról, volt rengeteg szép gép, de helyettem inkább beszéljen ez a link, pöpec kis nap volt, az egyszer már biztos. A Trans Am-es eset után végképp letörölhetetlen lett a vigyorom, a hazaúton már dugó sem keserítette az életemet, a Celica pedig szárnyalt hazafelé, fúrta az orrát a kanyarokba, megint élt egy kicsit, talán meg is nézegették páran, az ilyen „kapuzárási pánik” kellős közepén lévő autóknak kell néha a megerősítés, hogy ők is számítanak, itt vannak, és még itt is lesznek egy darabig!