Alfa Romeo Giulia teszt – az egyéniség ereje

Három hónap, ennyit vártam az Alfa Romeo Giuliára, hosszú böjt volt, de utólag azt érzem, oka volt a várakozásnak. Előfordult, hogy épp másik autó volt nálunk a szabad időpontban, de akadt olyan helyzet is, amikor egyáltalán nem volt tesztmodell, megint máskor az időjárás rondított bele a tervekbe.

Így a végén kitaláltuk, hogy várjuk meg a tavaszt, talán most már kijelenthetem: ez volt a lehető legjobb döntés! Egyrészről azért, mert így röviddel egymás után próbálhattam ki az Év Autója díj első és második helyezettjét – erre majd később visszatérek, megvan ugyanis a magam véleménye – , másrészt pedig a Mátrában ilyenkor a legélvezetesebb kanyarvadászkodni, pláne egy Giuliával! Egy hét, és hatszáz kilométer, ennyi volt a keretem, okosan kellett felhasználni a „kreditjeimet”, hogy minél több oldaláról megtapasztalhassam az Alfa-életérzést, remélem sikerül számotokra is átadni belőle a lényeget.

Találkoztam már párszor a Giuliával, a QV-hoz is volt szerencsém, ám mégis arra vártam, hogy szemtől-szemben, mindenféle zavaró tényezőt kizárva mutassa meg létezésének lényegét. Amikor ez végre teljesült, megértettem, hogy a mostani, nyakig érő uniformizálódásban mekkora dolognak számít, hogy piacra került a Giulia. A jelenlegi divat rengeteg egyéniséget kitörölt az elmúlt években, némelyiket joggal, de vannak olyan modellek is, melyek színessége, illetve annak hiánya fájó pont. Az Alfa Romeo ezen időszaknak a kellős közepén lépett egy olyat, ami bizony tiszteletet érdemel. A Giulia minden kétséget kizáróan egy jelenség, méghozzá abból a fajtából, amire jó ránézni, Marco Tencone és csapata kitűnő érzékkel álmodták meg a formavilágát, mely egyszerre képviseli a sportos kiállást, és az eleganciát.

A 4,64 méter hosszú és mindössze 1,43 méter magas test arányai kellemesek, az alacsony orr és a magasan húzódó far lendületessé teszi az összképet, a dizájn egésze pedig úgy képviseli a klasszikus iskolát, hogy hagy mellette helyet egy adag merészségnek is – utóbbi főleg a hűtőrács és a lámpatestek kialakításán figyelhető meg. Persze mind tudjuk, hogy egy Alfa képes szuggesztív módon hatni az érzelmi világra, de tény, a Giuliát bárhonnan is nézzük, jól fog mutatni! Ám a külső nem minden, érdemes azt is megjegyezni, hogy tesztalanyunk mindössze 1374 kilogrammot nyom, a súlycsökkentés érdekében vetették be a szénszálas kardántengelyt, illetve az alumínium motorháztetőt, ajtókat, valamint futóművet is.

Számtalanszor belefutottam a beltér minőségével kapcsolatos kérdésekbe, élesben hamar kiderült, hogy ezen a téren hatalmas az előrelépés. Azt ugyan képtelenség megmondani, hogy normál használat mellett, 10-15 év múlva miként fog kinézni az utastér egésze, de az már jelen állapotában is látszik, hogy az anyaghasználat kitűnő, a részletekig kidolgozottak az elemek, finom tapintásúak és puhák a műanyagok, árkategóriákkal feljebb is megállnák a helyüket. Még az olyan apróságok is kellemesnek hatnak, mint a csillapítottan mozgó, szálcsiszolt fedelű tároló, a fejtámlán visszaköszönő Alfa Romeo logó, vagy a feliratozott küszöbbetétek.

A műbőr-szövet borítású ülések kényelmesek és jól tartanak, habár a vezetőoldali pozíció kissé kényszeredett, mélyen ülünk és az állítgatások ellenére is maradt bennem némi „fekvő” érzet. A hátsó üléssor helykínálata némileg szűkös, de ez a kategória sajátossága is egyben, a komfortra itt sem lehet szavunk. Csomagtér szempontjából nem érheti panasz a Giuliát, 480 literrel gazdálkodhatunk, a bővítés azonban nem lehetséges, az osztható hátsó ülések ezen a szinten 80.000 forintba kerülnek.

Ami a műszerfalat és a középkonzolt illeti, tökéletesen eltalálták a minimalista és a zsúfolt érzet közötti ideális középutat. Előbbinél nagy számlapok és egy jól látható információs kijelző kapott helyet, ami néha túlzásba vitte az aggódást, lévén a csökkenő ablakmosó folyadék miatt nagyjából öt másodpercenként óriási digitális piktogrammal adta tudtomra, hogy valamit tennem kell a kialakult helyzet ellen. Utóbbinál igen látványos és ügyes megoldást alkalmaztak, egy matt üveglap mögé bújtatták a 8,8 colos kijelzőt, melyet az előválasztó kar mögötti irányítógombokkal kezelhetünk. Első-hátsó tolatóradar jár, kamera viszont nem, a képernyő azonban osztható, így a médialejátszót és a háromdimenziós navigációt akár egyszerre is láthatjuk, „A” üzemmódban pedig a műszerfali panellel együtt mutatja vezetési stílusunk pontszámait. Egyedül a bajuszkapcsolók igényeltek megszokást, illetve a légkondicionáló lehetett volna valamivel masszívabb hatásfokú. Ami viszont maximális dicséretet érdemel, az a kormánykerék, mind a fogása, mind az állíthatósága remek, a szintén rajta található, hangulatos indítógombról már nem is beszélve.

De térjünk végre a lényegre, hiszen a hátsókerekes Giulia legfőbb erénye a lendületes vezethetősége, továbbá az élmény, melyért többek között az egyébként kulturált járású, 180 lóerős, 380 Nm csúcsnyomatékú, 2.2-es turbódízel erőforrás és a nyolcfokozatú automata váltó felelős, na meg persze a DNA üzemmódválasztó is. Utóbbi nagyon ügyesen játszik az autó vérmérsékletével, „Dinamikus”-ra állítva közvetlenebb a kormányzás és a fékek, az elektronika kevésbé szól bele, ráadásul itt igazán harapós az Alfa, ezért az agilitásért cserébe a fogyasztás ugyan növekszik (nem draszikusan, átlagban 6-6,4 litert kért), de őszintén szólva kit érdekel, átlagos forgalmi helyzetekben úgyis az „N”, városi lassúzásban pedig az „A” opciót érdemes választani. De minden más helyzetre ott a „D”, amit a legnagyobb előszeretettel húztam elő a Verpelét környéki, hegyvidéki útszakaszon, amit mindenkinek csak ajánlani tudok!

Ésszel közlekedve, normális sebességtartományban is olyan impulzusokat ad a Giulia, amit leírni nem, maximum megtapasztalni lehet, és érdemes is, még annak fényében is, hogy a start-stop rendszer képes időnként agyoncsapni a lelkesedést. A 17 colos abroncsoknak semmilyen hátrányát nem érezni, a futómű hihetetlenül stabil, eleve alacsonyan vagyunk, és ha ez még nem lenne elég, a súlyelosztás is ideális, így aztán nem meglepő, hogy a kanyartartás és a dinamika hibátlan. A 0-100-as sprint 7 másodperc körül teljesíthető, a végsebesség valahol 230 környékén van, de ebben az Alfában valójában az a szép, hogy agyatlan száguldozás helyett inkább a technikásabb vezetésre sarkallja a sofőröket, és ez így jó, ennek az autónak ez kell, hogy legyen a célja!

Arra, hogy miért nem a Giulia nyerte az Év Autója díjat, egyetlen épkézláb választ találtam. Nem a döntős autók, vagy a zsűritagok tehetnek róla, egyszerűen maga a verseny az, ami nem teljesen ésszerű. Egymásnak ereszteni – olyan teljesen különböző karakterű autókat – mint a 3008, vagy akár a Giulia, de éppenséggel a C-HR-t, és a C3-at is említhetném, nem feltétlenül igazságos dolog. A maga kategóriájában a Peugeot SUV-ja kitűnő, mint ahogyan az Alfa újdonsága is, egymás mellé állítva viszont olyan, mintha az almát a körtével szeretnénk összehasonlítani. Míg előbbi a praktikumot és a családi jelleget helyezi előtérbe, utóbbi az érzékekre és az egyénre van kihegyezve, két meglehetősen különböző dologról beszélünk. Továbbra is úgy látom, hogy a sportos szedán joggal van a piacon, külön öröm, hogy az árával sem szálltak el, az alap, 136 lovas, hatos manuálissal kilencmillió alatt maradt, a tesztelt modell Super-szinten 9.990.000 forinttól érhető el, 5 év garanciával.

A gyönyörű háttértért köszönet a Mátrának, a tesztlehetőségért pedig a Formont Automobilnak!

Bense Róbert