Celicával az élet – ahonnan már nincs visszaút

Az előző bejegyzés ott ért véget, hogy ráleltem a fényre az alagút végén, csakhogy az a bizonyos fény cirka 380 kilométerre volt tőlem, úgyhogy elmentünk a Celicáért az ország másik végébe, hogy aztán egy egész napos utazás után hótól és latyaktól áztatva érjünk haza még éppen éjfél előtt.

Na de ne rohanjunk ennyire előre. Éppen a munkahelyemen ücsörögtem, amikor ebédszünetben rám jött az autókeresgélés, mindenféle konkrét cél nélkül. Ám egy váratlan pillanatban megláttam leendő autómat, és azonnal felkaptam a telefonomat. Kissé gyanakvó voltam az eladóval, de nagyjából felsorolta az autó problémáit, valamint leszögezte, hogy nem kell rá azonnal százezreket költeni. Ebben végül is majdnem igaza is lett – de erről majd később. Szóval felhívtam a fickót délután, majd este is, amikor is megegyeztünk, hogy pár napig fenntartja nekem az autót. Hosszas gondolkodás után, sok-sok ismerősöm tanácsát bezsebelve (ne vedd meg, hülye vagy, rámegy az életed, a gatyád, az idegeid, megőszülsz 30 éves korodra) végül úgy döntöttem, hogy csak megnézzük azt a Celicát.

Nem aludtam semmit az indulás előtti éjjel, ideges voltam és izgatott, hiába volt rajtam az előző napi Debreceni utazás fáradtsága, mégsem bírtam pihenni. Reggel 5-kor indultunk egy kedves családtaggal, aki hajlandó volt elvinni, és dél környékén sikerült is befutnunk Szombathelyre. Akkor már izomból szakadt a hó, én meg morgolódtam, hogy bezzeg karácsonykor tavasz volt, de amikor egyszer útnak indulunk, akkor ömlenie kell a hónak (nyilván a cikkben található képek nem ekkor készültek). Idegállapotomon a Kecskemétnél látott, jégbordás útról az árokba borult kisbusz, valamint a mögötte egybecsúszott három autó sem segített. Nagyjából 4-5 kávé után, ezres pulzussal végre összefutottunk a tulajjal. A Celicát első ízben a vasútállomásnál láttam meg, nagyon hangos volt és borzasztóan retkes. Nem baj, gondoltam, már az emailben küldött képeken is láttam, hogy nem úszom meg egy kis porszívózgatással, meg pancsolással. Aztán bepattantam (azért ez túlzás), viszont a néhol kötelezően szakadt kárpit és a három réteg koszpáncél ellenére is lehetett látni, hogy belül nagy baj nincs. 1-2 műanyag burkolat hiányzott, egye fene, elvégre 25 éves járgányról beszélünk. A kormányzás tökéletes volt, a fékek is használhatóak voltak (még), a téli gumik vadonatújaknak tűntek (és valóban azok is voltak), a hátsó üléseket látszólag alig használták, a küszöb jó állapotban volt, az elektromos ketyerék működtek, a jobb bukólámpát kivéve, de azt elvittük gyorsan szervizbe az előző tulajjal.

Persze azért voltak hibák bőven. Lyukas kipufogó, kopott motorháztető és tető, nehezen csukódó vezetőoldali ajtó, és valami rejtélyes kerregés a motor felől, ami miatt majdnem otthagytam a francba az egészet. Aztán mégsem, erőt vettem magamon és elhoztam, háromszázötvenezer petákért, bevállalva néhány jövőbeli hasfájást. A hazaút és az első nap szintén megér egy posztot, fergeteges volt, ezzel folytatjuk.