Renault Grand Scénic 1.2 TCe teszt – divatos családi buborék
A hétszemélyes francia batároknak – legyen az egyterű, vagy SUV – általában van egy olyan közös tulajdonságuk, hogy egy űrhajóra, de minimum sci-fi járműre szeretnének hasonlítani, úgy külsőben, mint tudásban. Nem mai történet ez már, régóta hasonló módon dobják fel a nagy bódékat, de az utóbbi években talán még jobban ráerősítettek erre az érzetre. Járt az elmúlt években Citroën Grand C4 Picasso, Peugeot 5008 is nálunk, most pedig a Renault Grand Scénic-en éreztem ugyanezt. Jól csinálják, szó se róla, többnyire meglepettségemben szaladt fel a szemöldököm, és csak ritkábban azért, mert valami éppen nem tetszett.
A Scénic régóta pályán van már, 1996 óta három generációt élt meg és meglehetősen sikeres évtizedek vannak mögötte. Kisebb, ötszemélyes testvérével együtt ötmilliónál is több példányt kelt el belőle, ami nem is csoda, hiszen képviseli mindazt, ami a családosok számára fontos lehet: biztonság, kényelem, praktikum, ár. Ezek mellé kúszott be az utóbbi időkben a dizájn, valamint a magas felszereltségi szint, mai tesztalanyunk pedig ezeket is prezentálja, talán kissé hangsúlyosabban is, mint azt előzőleg vártam.
Akár egy alacsonyabb árfekvésű Espace, oldalról simán összetéveszthetnénk, valamiért ez ugrott be elsőként, aztán jobban megnézve a frontot, inkább már a Captur-Kadjar hasonlóság tűnt fel. Nincs ebben semmi meglepő, elvégre az egységes formanyelv a Renault-hoz is bekopogtatott, ám az világosan látszódik, hogy a drágább modelleket a dizájn hasonlósága ellenére mégis megpróbálták elkülöníteni. Mindezek mellett a Scénic egész pofás lett, kellemes formai megoldások jellemzik, szépen csapódik a tetővonal, és a hátulját is megpróbálták izgalmasabbra faragni, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy hatalmas csomagtérajtóból áll az egész.
A Scenic olyan jellegzetességekkel próbálja magára felhívni a figyelmet, mint a különleges kialakítású hátsó lámpa, vagy éppen az óriási abroncsok. „Hogy fért ez be alá? Meg amúgy is, miért?!” – tettem fel a kérdést, mikor megláttam a 20 colos kerekeket, és a látványos felniket. Érdekes optikai játék ez, koncepcióautókon lehet hasonlókat látni. Viszonylag sok krómhatású betétet kapott a Scénic, ezekkel semmi probléma nincs, viszont a szélvédő alatt, egészen a visszapillantókig, majd az oldalsó ablakok felett és az oszlopokon is végigfutó lakkozott elemek kimondottan sérülékenynek tűnnek, és 17 ezer kilométert követően van is rajtuk már néhány plezúr.
A belső egy nagy, kényelmes, csendes buborék, rengeteg szerethető, és egy-két furcsa tulajdonsággal. Egy panorámatetőt még elbírna, de így is világos, jó kilátást biztosító üvegfelületek jellemzőek, a fejtámlák, valamint az ülések is átgondolt kialakításúak, előre még masszázsfunkció is jut. Nagy figyelmet fordítottak a komfortra (leginkább a vezetőére), ez az Intense felszereltségnek is köszönhető persze, illetve van itt még néhány olyan apróság is, ami újdonságot hordoz magában. Ilyen az állítható könyöklő, ami első olvasatra egyáltalán nem hangzik nagy dolognak, viszont az, hogy az egész konzol egyben mozgatható, és elöl még egy dupla pohártartó is felbukkan, ami szemüvegtartóvá is átalakítható a középső betét kivételével, na az azért már igen ötletes.
Aztán ott a kesztyűtartó. Nem kallantyúval, vagy nyomógombbal nyitható, hanem érintéssel, az ujjadat végighúzva, csillapítottan kinyílik. Sosem nyitogattam még ennyit kesztyűtartót. A Renault-nál szeretik az ilyen dolgokat, mert a ventilátor is egy érintésérzékeny skálán, ujjal elhúzva állítható be a kívánt fokozatra, egészen meghökkentő. Az ajtóbelsőkön és a váltókar alatti íven végigfutó hangulatvilágítás is finom részlet, és a már megszokott digitális műszerfal is illik a Scénic-hez. A hatalmas, középen kicsit megtört, matt borítású, eltüntethetetlen ujjlenyomatokat előszeretettel gyűjtő középkonzol sok és sokféle elhelyezésű gombot tartalmaz, azonban a tablet nem hiányzik, bőven elég a 7 colos képernyő, amit navival, tolatókamerával, valamint a „körbeszenzorok” visszajelzőivel is elláttak.
A tempomat gombja kicsit fura helyre, a parkolófék billenőkapcsolója alá került, a multikormány mellé pedig még mindig a klasszikus médiakezelőt biggyesztik. Lényeges extra a sávelhagyásra figyelmeztető asszisztens, és az automata távolsági fényszóró, mely remek reakcióidővel bír, villámgyorsan kapcsol fel, és kellő távolságból deaktiválja magát – mielőtt azt gondolnánk, hogy ez minden márkánál így működik, elárulom, hogy akad olyan típus, ahol 3-4 másodpercet kell várni a felkapcsolására.
A helykínálatról még nem beszéltünk, a 4.63 méteres Renault-ban jut bőven hely, egész ügyesen eljátszadoztak a belső méretekkel, ám hiába a korrekt első-hátsó lábtér, és kapunk kihúzható fiókot, meg támlába integrált tálcát, néhány hibát azért vétettek a tervezők, ami a praktikumot, mint a teszt elején felsorolt fontos tulajdonságot itt-ott csorbítja. Egyrészt nem állíthatóak külön (csak két részletben) a második sor ülései, másrészt ezen a szinten a harmadik sor kizárólag elektromosan csukható le, ami egy meghibásodás esetén elég kellemetlenül érintheti mondjuk a pénztárcánkat. De ami a leginkább irritált, hogy amennyiben a harmadik sor is nyitva van, egyszerűen nem akaszthatjuk be a rolót, holott az ülések magassága ezt nem indokolja, csupán nem lehet átvezetni a rögzítőpontig. Persze, jogos a kérdés, hogy mégis miért szeretnénk ilyenkor használni a rolót, mikor el is pakolhatnánk a padlóban kialakított rejtekbe, de akkor is furcsa kis átgondolatlanság ez. De ezek összességében apróságok, amit a síkpadlóssá alakítható, alapból 533 (7 üléssel 189), bővítve 1737 literes csomagtér viharos gyorsasággal kompenzál.
Bár a mostani palettán már felváltotta az 1.33-as, 140 lóerős turbós a tesztalanyunkban is található motort, ettől függetlenül azért még nagyon kíváncsi voltam az 1.2-es TCe erősebb, 130 lovas, 205 Nm csúcsnyomatékú változatának teljesítményére egy ekkora, 15 kiló híján 1.5 tonna önsúlyú autó esetében. A gyengébb, 118 lovas verziót már próbáltam, vérmes turbós erőforrás, na de az egy Captur-ben volt. Ám ahhoz képest, hogy itt a háromszáz kilogramm többlethez csupán ennyi pluszt kapunk, teljesen ügyes a Scénic – igaz leginkább sport módban. Sajnos indításkor automatikusan átkapcsol Eco-ba, ami nyilván vérszegény, de a 8 liter körüli átlag fényében annyira nem lepődtem meg ezen a kiskapus megoldáson, úgy meg végképp nem, hogy az említett takarékos üzemmódban, tojásokon lépdelve a 6.5 liter is hozható.
Mindenesetre sem a 11 másodperces százas gyorsulás, sem a 190 km/órás végsebesség tekintetében nincs szégyenkezésre ok, ideálisan hangolt motorról beszélünk, rendben van a dinamikája. Mint ahogyan a hatsebességes manuális váltó esetében is csak elismerően lehet nyilatkozni, nem csupán azért, mert könnyedén és pontosan kapcsolható, de még a váltókar elhelyezése is hívogat a gangolgatásra. A 20 colos gumik láttán jóval rázósabb futóművet vártam, ehelyett még a közepes kátyúkat is könnyedén simítja ki a Scénic, igaz gördülési zaj azért akad bőséggel. Aki a manőverezéstől tartana, annak segítségére siet a parkolóasszisztens, a kamera, de az első-hátsó-oldalsó radar és a holttérfigyelő is precízen jelez (ezek már az Easy Parking opció részesei). Mindemellé kapunk egy minden apróbb mozdulatra ügyesen reagáló kormányt, szóval egy első ránézésre nehezebbnek tűnő parkolás is gyerekjátékká szelídül.
Általánosságban véve a Grand Scénic-nek jó néhány olyan tulajdonsága van, melyek tudatában – gondolatban – akár könnyedén le is mondhatunk a kissé komolyabb testvéréről, az Espace-ról. Azonban tény az is, hogy a konfigurátor (már az 1.33-as motorral) bizony 8.7 milliónál áll meg – ha minden olyan pluszt szeretnénk megkapni, ami tesztalanyunk extralistáját bővíti -, ami így azért már bőven a magasabb árkategóriát nyaldossa. Alighanem lesz még ennek a sztorinak folytatása, mert jön a Grand Scénic dízele, az ötszemélyes kivitel, remélhetőleg az Espace is, velük együtt pedig már jóval egységesebb képet kaphatunk, helyére rakva a kirakós összes darabját.
Cikk | fotók: Bense Róbert
Töltsd fel, add el, vedd meg – próbáld ki te is az autotveszek.hu-t!
