Renault Clio 1.5 dCi teszt – bevált recept

A Cliót ismerjük, az 1.5 dCi-t szintén, de mi történik akkor, ha a kettőt vegyítjük? Elárulom: semmi rossz, sőt! Tény, hogy manapság elég szokatlan párosítás egy kisautót összezárni egy olyan erőforrással, ami egyébként jóval combosabb járgányokban is megtalálható (pl. Dacia Duster), de a Cliótól ettől függetlenül nem áll távol ez a műfaj, még akkor sem, ha legutóbb, kereken két évvel ezelőtt épp a háromhengeres, 0.9-es motorral járt nálunk.

Akkor a „forma ereje” címet kapta a teszt, méghozzá azért, mert a negyedik generáció frissessége mit sem kopott az eltelt évek alatt, és ezt most is így látom, pedig jelen alanyunk már a faceliftes verzió. Bár töredelmesen bevallom, hogy néhány hosszú pillanatig csak bámultam magam elé, és azon gondolkodtam, hogy mégis hol változtatott a Renault a külső-belső megjelenésen. Persze egymás mellé raktam a képeket, és mindjárt le is írom, hogy milyen pontokon módosult a Clio, de azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a franciák nagyon okosan nem estek át a ló túloldalára, már ami a ráncfelvarrást illeti.

Jöhetnék azzal, hogy az azonos alapokon nyugvó új Micra mennyivel vagányabb lett, de be kell látni, hogy nem mindenkinek jönnek be a morcosított apróvasak, és pont az ilyen vásárlóknak a gömbölyded idomait megtartó Clio szimpatikusabb lehet. A frontját nézve az egyébként remek hatékonyságú „Pure Vision Led” fényszórók, illetve a lökhárító és a hűtőrács is megváltozott, továbbá a nappali menetfény is elköltözött. Lényegében az egész orrát optikailag kicsit megnyújtották, a Renault egyenarcához igazították. Hátul jóformán csak a lámpatestek mintázatáról tudjuk megkülönböztetni a korábbi modelltől, mindenesetre így is azon a véleményen vagyok, hogy ezek az apró finomítások a 2016 őszén beiktatott facelift idején még bőven elegendőek voltak, és még most is rendben van az összkép.

A Clio helyzete azonban hamarosan változik, ugyanis ha igazak a pletykák, akkor az októberi Párizsi Autószalon keretei között leleplezik az ötödik generációs modellt, mely a jelenlegi platformra épül ugyan, de csökkentenek a súlyán, és hibrid változatban is piacra dobják.

Kanyarodjunk vissza tesztalanyunkhoz, mely belülről sem esett át drasztikus megújuláson, viszont olyan jópofa gegekkel látták el, hogy az már önmagában egy külön cikkért kiáltana. De ne rohanjunk ennyire előre, először is kezdjük azzal, hogy mivel is próbálták meg feldobni a belteret. A Floride fantázianevű vörös betétek nagyjából ezerszer néznek ki jobban élőben, mint fotón, sokkal barátságosabb a homogén szürke, egybeöntött hatást keltő műanyagfelületeknél. A varrott bőr-szövet ülések is rendben vannak, bár az oldaltartásukról felesleges beszélni, viszont egész kényelmesen elférni bennük, és az üléspozíció is jól beállítható.

Apróság, de egy hangyányit a kormány alsó részének kialakításán is változtattak, és a Daciás váltógombot is modernebbre cserélték. A középkonzolon a szellőzőrostélyok mérete és kialakítása változott, valamint Intense-szinten már a Capturből ismerős digitális klímapanelt kapjuk. Bizonyos részletek még mindig a múltat idézik, ilyen a start-stop kapcsolója, valamint a rádió gyorsvezérlője, és a multifunkciós kormány kezelőszervei is. Az anyaghasználat rendben van, ugyan a műanyag uralkodik, és a lakkozott részekre érdemes vigyázni, de egész masszív hatást kelt a Clio beltere.

A 7 colos kijelzőn futó R-Link rendszer is tartogatott néhány jópofa újdonságot. Ilyen volt a navigáció helyzetjelző piktogramja is, mely egy Forma-1-es autó képében jelent meg. De jót mosolyogtam a menürendszerben talált számológépen is, amit menet közben szerencsére egy apró lakattal elérhetetlenné válik. Amin viszont teljesen megdöbbentem, az az R-Sound Effect, aminek köszönhetően akár egy Nissan GT-R hangját is imitálhatjuk. Természetesen csak az utastérben hallatszik, ám egész ügyesen reagál a gázadásra. Egy csomó autó közül választhatunk, RS Cliók, Renault 8 Gordini, Alpine A110, az egésznek az égvilágon semmi értelme nincs, viszont mókás fícsör. Valamivel több haszna van a parkolóasszisztensnek, bár őszintén szólva egy ekkora autóval azért mindenkinek illene tudni parkolni segítség nélkül is. Jár tolatókamera is, azonban sajnos éjszaka rettenet gyenge a képminősége. Eco-tanácsokkal is ellát minket az R-Link, továbbá pontozza a vezetési képességeinket a fogyasztás, a váltás, és a gyorsulás mutatóit figyelembe véve.

Kisautóknál is fontos szempont a helykínálat, ami a Clio esetében teljesen korrekt, elöl a fej és lábtér is átlagon felüli, kompakt és komfortos hatást kelt, az ülőlapok hossza ideális. Legnagyobb meglepetésemre magam mögé is befértem, bár azért a három fejtámla igen komoly francia optimizmusra enged következtetni. A csomagtartó alapból 300 literes, ezzel veri a Toyota Yarist, a Peugeot 208-at is, de a Skoda Fabia már 30 literrel jobb.

A facelift érintette a motorválasztékot is, a paletta az 1.5 dCi erősebbik, 110 lóerős változatával bővült, és a 0.9-es háromhengeres mellett az 1.2-es TCe is elérhető lett manuális váltóval. Tesztautónkba a már korábbról is jól ismert 1.5 dCi 90 lóerős motorja került, a mindössze 1090 kilogrammos önsúlynak hála pedig igen jó az összhang, és még kulturáltnak is mondható az erőforrás, továbbá a szélzaj autópálya tempónál is bőven elviselhető. A végsebesség valahol 180 környékén van, azonban a 12.2 másodperces százas sprintet csak a 110 lóerős dCi és a 118 lovas TCe képes felülmúlni, igaz utóbbi kerek három szekundumot verne rá, ami azért elég tisztességes. De hagyjuk a sprinteket, ennek a Cliónak igazából nem ez a lényege, hanem az étvágya, pontosabban annak hiánya. Országúton 3.1 litert ír a katalógus, nekem 3.7-re jött ki, de még ezt is alig hittem el, a városi 4,5 szintúgy nagyon szép eredmény, régen ültem ilyen madárétkű autóban, sanszos, hogy ez a 3.7-es adat volt a legkisebb fogyasztás, amit idáig sikerült kisajtolnom dízelmotorból. Az Eco módot használva a városi érték is mérsékelhetőbb lehet, de annyira visszafogja a teljesítményt, hogy ezt inkább nem erőltettem.

Ezek mellett a vezetési tulajdonsági mellé is rajzolható egy piros pont, kanyarban igazán szerethető a Clio, a kormánymű pontos és könnyen szokható, a futómű pedig pont annyira feszes, amennyire kell. Az arany középutat képviseli, még éppen nem pattog, és viszonylag szépen kisimítja az útegyenetlenségeket is. A fék adagolhatósága remek, mint ahogyan az ereje is, és az ötsebességes váltó is precízen kapcsolható. Tényleg magától értetődő minden már az első kör után, pillanatok alatt kezes társsá válik a Clio.

De mi a helyzet az árakkal? Nos, azt kell mondjuk, hogy belépő szinten így kell beárazni egy hasonló kategóriájú autót! Való igaz, hogy az 1.2-es szívóval ellátott alap-alapja, azaz a Life még klímát és rádiót sem kap, de beszámítással most 2.700.000 forint. Ebben a kategóriában a Dacia Sandero, és az Opel Corsa E található meg a piacon hasonló áron, a Suzuki Celeriót és a márkatárs Renault Twingót azért nem sorolnám mellé, mert azok még kisautósabbak. Persze a Cliót sem feltétlenül csak a belépőár környékén érdemes nézegetni, ám tény, hogy a legmagasabb felszereltséggel és az 1.5 dCi-vel párosítva már valamivel 5 millió felett van listaáron, ami vélhetően még ilyen-olyan akciókkal bőven lejjebb nyomható, Limited-szinten pedig akár 4 körül is megállhat a végösszeg. Ami biztos, hogy aki most szeretne új Cliót, annak a generációváltás előtti időszakban leeshet egy-egy nagyobb kedvezmény, készletkisöprés címén.

A tesztlehetőségért köszönet az Autó Triplex Kft.-nek.

Bense Róbert