Renault Captur teszt – óvatos plasztikázás

Egyszerűen nem bírtam, fogtam az éjszaka közepén a zseblámpámat, kirontottam a bejáróra, és apró részletenként világítottam meg a ráncfelvarrott SUV-t. A telefonomon az előző Captur-teszt képei villóztak, én pedig ott hümmögtem az autó előtt. Két dolgon gondolkodtam, az egyik, hogy mi újat tudok nektek mondani, a másik, hogy ennek az egésznek mi értelme van? Mármint nem annak, hogy éjnek évadján a kertben elmélkedek egy francia durbincsról – bár ennek sincs sok -,  hanem annak, hogy átrajzolnak két lámpát, bővül pár extrával az opciós lista, és ezt újként dobják bele a piac kavargó körforgásába.

Az alsókategóriás autóknál megértem ezt a stratégiát, de a Captur már feljebb játszik. Olyan ez, mint egy elóvatoskodott szépészeti beavatkozás, ami egyrészről érthető, mert persze ne rontsuk el azt a kedves, pisze orrát, és ne legyen felismerhetetlen a sok autóipari botoxtól az egyébként sikeres szabadidőjárgány, de azért vigyünk bele valami újat, még ha ez igazából teljességgel felesleges is. Pokolian nehéz dolguk lehetett azoknak, akiknek a frissítés mikéntjét és hogyanját kellett kidolgozniuk, de nekem is komoly feladatot adott a Captur, méghozzá azt, hogy próbáljak belemenni azokba a részletekbe, amik legutóbb elkerülték a figyelmemet, és amit egy átlag autóhasználó talán észre sem vesz, vagy ha igen, totálisan hidegen hagyja.

 

A Captur rettentően sikeres, a modellciklus feléhez érkezett típusból csak tavaly 215 ezer darabot értékesítettek, jó, tudom, ezt az információt már legutóbb is elsütöttem, de még kellemetlenebb, hogy idéznem is kell magamtól, miszerint: „ráncfelvarrás nélkül is még évekig sikerrel evezgetne az SUV-k tengerén”.

Nos, ezen a téren cseppet sem változott a véleményem. Méretbeli különbségeket ne keressünk (a csúszkás képeken a fotózási szög miatt tűnhet különbözőnek), viszont a frontot átgyúrták, a Full LED Pure Vision fényszórópáros vagányabb, a hűtőrács pedig terebélyesebb és mosolygósabb lett, hátul pedig szintén modernizálták a lámpákat. A nappali menetfény megkapta az egységesített „patkó” alakot, így aztán összességében kicsit szigorúbb lett a Captur, de a karakterét tekintve nem sokat változott. A frissítés tartalmaz néhány új külső-belső színt, illetve ezentúl már üvegtetővel is elérhető lesz a modell.

A beltérben a korábbi sajtóhírek szerint igyekeztek javítani az anyaghasználaton, ez valóban több ponton is tetten érhető, a kormánykerék tapintása jóval finomabb, kevésbé „ragadós”, az ajtóbelsők csontszínű műanyag- és bőrborítása is kellemes, mind esztétikailag, mind minőségileg. A váltógomb is új, kevésbé gömböc, szebben is néz ki, persze a gyakorlatban ennek túl sok haszna nincsen, mint ahogyan a megújult tárolónak sem, mely a középkonzol felett található.

A központi kijelző és a klímapanel maradt a régi, szükségtelen lett volna ezeket megpiszkálni, talán a kormány melletti, szögletes, billenőkapcsolós médiakezelőt felejtettem volna el, de úgy látszik, hogy ebből rengeteget gyártott a Renault, már a facelift előtti Daciák is ugyanezt kapták. A 7 colos, navigációval ellátott érintőképernyő osztott, és Intens felszereltségnél már jár tolatókamera és radar is, előbbi jó minőségű, pontos képet ad, utóbbi viszont időnként indokolatlanul riaszt, és elég körülményes elcsendesíteni.

Ez a változat szerencsére már nem kapta meg a lyuggatott pedálszettet, valahogy nem is illett a képbe, viszont az ülések jól néznek ki, kényelmesek, és még a tartásuk sem rossz. Magasan ülünk, tehát a kilátással sincs gond, bár az első szélvédő alja némileg torzít, ez már az elődmodellben is észrevehető volt. A megvilágított, „fiókos” tároló is megmaradt, továbbá ebbe a tesztautóba már könyöklő is jutott, igaz meglehetősen hosszadalmas munka beállítani az ideális helyzetébe. A csomagtér alapból 377 literes, dupla padlós kialakítású, egészen 1.2 köbméteresig bővíthető, tehát nem csupán okosan variálható, hanem tisztességes méretű is.

A motorpalettához nem nyúltak, két benzines és két dízel erőforrás közül lehet válogatni, előbbiek közül ott a háromhengeres, 0.9 literes, 90 lovas TCe, vagy a 118 lóerős négyhengeres, turbós 1.2-es, utóbbi került a tesztalanyunkba is. Az 1.5-ös dCi-ből 90 és 110 lóerős verzió létezik, mind a benzines, mind a dízel elérhető öt- és hatsebességes kézi, valamint duplakuplungos, hatsebességes automata váltóval is.

Visszatérve főhősünkhöz, az 1.2-es, 205 Nm maximális nyomatékú motor tökéletesen elegendő a hétköznapokra, mint ahogyan a hatsebességes kézi váltó is ügyesen teszi a dolgát, korábban is méltattam már ezt a konstrukciót, ezúttal sem csalódtam benne. A futóművét sem variálták át, és milyen jól tették! Eleve komfortos, ám ezúttal 16 helyett 17 colos abroncsokkal gurultunk, ezáltal még stabilabbnak érződött az egyébként elég magas Captur. Sem erősebb kanyarokban, sem mostohább útburkolatokon nem tudtam zavarba hozni, riszálásnak, rázásnak nyomát sem éreztem, az úttartás is dicséretre méltó.

A 7.1 literes fogyasztásban benne volt a dugóban araszolás, autópályán suhanás, és országúton haladás is. A gyártó által megadott 5.5-ös vegyestől távol voltam, a városi 7 literhez közel, így a kettő átlagát nézve nagyjából reális az eredmény.

A leggyengébb motorral, Life felszereltséggel 3.9 millió a Captur listaára, az 1.2-es turbóssal, Intens-szinten 5.169.000 forintot kérnek el érte, a legfényűzőbb változata szintén ezzel a blokkal, de már automatával, és mindenféle díszítéssel/extrával 6.6 millióba kerül. Az első lehetőség nagyon szerény, az utolsó pedig már sok, a középút viszont járható! Talán éppen ezért ennyire népszerű a Captur, és valószínűleg a mostani ráncfelvarrás sem fog változtatni a sikerességén. Mindezek ellenére – bár ez teljességgel szubjektív nézőpont – úgy érzem, hogy a Captur kissé feleslegesen szállt be a jelenlegi trend által diktált frissítési-hullám mókuskerekébe.

A tesztlehetőségért köszönet az Autó Triplex Kft.-nek.

Cikk | fotók: Bense Róbert