Rolls-Royce Silver Shadow – a király hintója

A veterán tesztek egyszerre hordoznak magukban izgalmat, gyermeki lelkesedést és ennek köszönhetően némi szubjektivitást. Nehéz egy ilyen elegáns autóról úgy írni, hogy közben ne kalandozz el a téma kereteitől, cikáznak a gondolatok, kérdések tódulnak a fejedbe, aztán egyszerre csak mindent elengedsz, és átadod magad a méltóságteljes vonulásnak, időutazásra indulsz, kitolatsz az elektromos kézifékek, az érintőkijelzők, és a modern technológia világából. Ezúttal egy 1973-as Silver Shadow váltotta ki belőlem ezeket a reakciókat, igyekszem nektek átadni az átélt pillanatokat, holott jól tudom, hogy csakis szemtől-szemben lehet igazán megtapasztalni, hogy egy Rolls-Royce mekkora karizmával rendelkezik.

Felejtsük el a fennhéjazó gondolatokat, egyáltalán nem arról szól ez az autó, hogy a magas, fehér, négykerekű „lóról” nézel le a világra, inkább egyfajta tiszteletet és megnyugvást találtam ebben a 43 éves, ám meglepően fiatalosan viselkedő luxusjárműben. Nem akartam egyből a volán mögé ülni, inkább a hátsó kanapéra vágytam, hogy onnan nézzek előre a nagyjából 3.5 méterre lévő angyalra, mely mögül kellemesen duruzsolva érkező, szelíd hang adta tudtomra, hogy rövidesen elindul alattam a 2.2 tonnás óriás. Miközben szinte észrevétlenül szorított bele az ülésbe a 6.8 literes V8-as mind a 220 paripája, azon járt az agyam, hogy vajon ki lehetett az, aki több mint négy évtizeddel ezelőtt először ült benne, hogyan érezhette magát, milyen tájakon járt vele, és miként viszonyult az autójához? Lehet, hogy jobb ezekre nem tudni a választ, talán illúzióromboló lenne, de az is előfordulhat, hogy izgalmas történeteket mesélne a Silver Shadow, ha tudna. De nem tud, és ez az egy dolog, amire nem képes, minden más kérést szó nélkül teljesít. A légkondicionáló olyan „valódi” hideget árasztott, mintha frissen megtöltött jégvödrökből érkezne a hűsítő levegő, amikor túl alpesire váltott az utastér időjárása, az elektromos ablakemelők egyből a segítségemre siettek, úgy siklottak lefelé, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Nyílt a súlyos ajtó, az én köröm következett – és itt jön egy kis meglepetés – ugyanis a sofőr helye a balon van, nem jobbkormányos modell. Kellett egy gyors áttekintés, gombok, műszerek garmadája fogadott, illetve egy hatalmas kormánykerék, én meg bután azt gondoltam, hogy itt majd le fog törni mindkét karom, ha be akarok venni egy combosabb kanyart. Természetesen nem így volt, olyan könnyednek érződött a Rolls, és annyira légiesen kanyarodott, hogy szinte élvezet volt vele a manőverezés. A haladás nem kevésbé, nincs késztetés arra, hogy rátaposs a gázpedálra, pedig van benne szufla bőven, viszont inkább fokozatosan, ámde kellően intenzíven adja ki az erejét. A vékonyka karral kapcsolható, háromfokozatú automata váltó is egy külön világ, hibátlanul és feltűnésmentesen tette a dolgát, együtt él az autóval. Akár a hidropneumatikus futómű, ami szinte kisimítja az úthibákat, mintha hirtelen minden kátyú eltűnt volna a Silver Shadow elől.

Hozzátenném, hogy temérdek munkaóra van a jelenlegi állapota mögött, jelentős felújításon esett át ugyanis az autó, aminek köszönhetően az elkövetkezendő öt évben is az OT-rendszámos autók táborába tartozhat. Érdemes néhány szót ejteni a költségeiről is, hiszen – bár luxusautónak tituláljuk – ára a vállalható kategóriába tartozik, 4 millió környékén már szép állapotúakkal találkozni. Bár a fogyasztás egy ilyen járműnél a „hagyjál, nem érdekel” kategóriába tartozik, azért valljuk be, lábtól függően 20-23 litert gond nélkül megiszik százon, tény, hogy nem hétköznapi használatra van kitalálva a Rolls-Royce Silver Shadow, ami nem is feltétlenül baj, hiszen a varázsa így nagyon sokáig megmaradhat.

Úgy érzem, a Simontornyai vár kitűnő helyszín volt a fotózáshoz, a közeledő, morajló viharfelhőknek köszönhetően pedig tökéletessé vált a kontraszt a törtfehér színnel. Percekig csak bámulni tudtam a Rolls-Royce-ot, valahogy nem érdekelt, hogy esni fog, elég ritka ajándék a szemnek az ilyen látvány.

Bense Róbert