Suzuki Vitara 1.6D teszt – gazdaságos hangostárs
Vitarák…Vitarák mindenütt! Nem tudom, mikor húzott utoljára ilyen jót a Suzuki, de a tavalyelőtt piacra dobott SUV-t viszik, mint a cukrot, és ez nem csupán a jól bejáratott névnek köszönhető, hanem annak is, hogy sikerült összerakni egy kategóriájában jól mutató, egyszerű, mégis megfelelő tudású, korrekt autót. Bár nem a dízel Suzuki Vitara kivitele a legolcsóbb, úgy lesz egyre kerekebb a kép, ha ezt a változatot is beillesztjük a tesztjeink közé. Azt már most elárulhatom, hogy nem ez lesz az utolsó Vitara, amit elhoztunk a Suzuki Bartától, és az is tény, hogy nem is ez volt az első, így hát tapasztalatok terén elég jól állunk már, nézzük, hogy mi újat tud még mutatni a sikeres városi terepes!
Sokszor, sok helyen, és sokat beszéltek/beszéltünk már a Vitara megjelenéséről, így ezeket a köröket nem futnám le újból, annyit viszont érdemesnek tartok megjegyezni, hogy a türkiz árnyalat és a fekete tető igen jó kombinációnak hat, ezt valószínűleg nem csak én látom így, mert legfeljebb a narancs/fehér színösszeállítású modellből látni többet az utakon. Mindenesetre a Vitara ebben a formájában klasszikus Suzuki hatását kelti, még a szürke lökhárítóelem is jól illik hozzá.
Legutóbb az S-kivitel járt nálunk, melynél nem csupán a hűtőrács kapott más kialakítást, hanem a belterét is feldobták néhány ponton. Nos, jelen tesztalanyunkban nem kell keresnünk sem a piros díszvarrásokat, sem a középső szellőzőrostélyok között található analóg órát. Ám mielőtt azt gondolnátok, hogy kritizálni szeretném a puritánabb Suzukit, leszögezném, hogy pont az ellenkezője a célom. A hétköznapokban egy ehhez hasonló utastér bőven elegendő a boldogsághoz, strapabírónak tűnnek az anyagok, jó az üléspozíció, megfelelő a helykínálat, elegendő a 375/1120 literes csomagtér. Ráadásképp a GL+ felszereltségbe belefér többek között a digitális légkondi, a 7 colos érintőképernyő, az éjszaka is kitűnő képminőséget produkáló tolatókamera, valamint az első ülésfűtés, a térdlégzsák és a visszagurulás-gátló is.
Ha azt nézzük, hogy ezzel a szinttel és az 1.6-os, 120 lovas benzinessel akár 4.1 millióért hazavihető a Vitara, onnantól kezdve semmi meglepő nincs abban, hogy egyre többet látunk belőlük a hazai utakon. Na jó, egy könyöklő igazán kellemes meglepetés lett volna, továbbá az ajtók is csukódhatnának kicsit finomabban, viszont aki azon van fennakadva, hogy az ülőlapok kissé tömöttnek érződnek, az ajtóbelsők borítása pedig kopogós műanyagból van, az úgyis más célcsoportba tartozik, ebből következik, hogy máshol is kell keresgélnie.
Mindazonáltal felesleges azt az illúziót kelteni, hogy a méltán népszerű Suzukiban minden fenékig tejfel, két extrának szánt részletet kiemelnék, amely inkább hátrányt okoz vezetés közben, mintsem előnnyel járna. Az egyik a vészfék-asszisztens, mely már teljesen ártalmatlan helyzetekben is indokolatlanul fülsiketítő zajjal jelzi a másik jármű közelségét, illetve ott a start-stop rendszer, ami többször is érdekes szituációkat eredményezett, konkrétan váltás közben aktiválta magát, lefulladásközeli állapotot előidézve, vagy egyszerűen kuplungolást követően nem indította újra a motort. Szerencsére mindkettőt egy gombnyomással ki lehet kapcsolni. Amit viszont értékeltem volna, ha az ALLGRIP rendszer módválasztója nem áll mindig vissza az alapállapotába, az esetek egy részében Sport-módban használtam az autót, hibátlan dinamikát adott ugyanis a dízelmotornak!
Ha már itt tartunk, az 1.6-os DDiS erőforrás iránt érzett kíváncsiságom az alábbi kérdéseket szülte: megéri a pluszkiadást? Kiket szeretnének vele megtalálni? Hiszen köztudott, hogy a „gázolajvérűség”, és a Suzuki márkanév nem járnak szorosan egymás nyomában. A 120 lóerős, 320 Nm csúcsnyomatékú motor alacsonyabb fordulaton meglehetősen zajos, az utastérbe is jut bőven a jellegzetes dízeles hangból, 1500-1800 körüli fordulatszámnál azonban már szépen kisimul a négyhengeres orgánuma.
Az ereje megfelelő, a gyári 0-100 adat 12.4 másodperc, a végsebesség kereken 180 km/óra, a hatsebességes manuális váltótól azonban túl nagy élményt nem szabad várni, (ha túl szigorú akarok lenni) minimális darabosság észlelhető rajta, ám feladatát tökéletesen ellátja. Fogyasztás szempontjából kizárólag dicséret illeti a dízel Vitarát, a 4 literes országúti katalógusadatot ugyan nem meglepő módon nem sikerült reprodukálnom, de a 4.7-es étvágy sem eget verő, városban 6.2-es eredményt sikerült elérnem. A futóművéről nem változott a megítélésem, kissé pattogós, viszont ezúttal viharos széllökések is megkínálták az 1610 milliméter magas bódét, azonban stabilitása még a mostoha körülmények között is meglepően jó maradt!
Egyedül az árról nem beszéltünk, és ennél a bekezdésnél készültem némi kifejtéssel is. Listaáron tesztalanyunkért 6.3 milliót kérnek, akciós keretek között ez nagyjából 5.8-ig mérsékelhető. Adott a kérdés, hogy a már említett 1.6-os szívó benzines, ugyanezen a szinten mennyivel jobb vétel a közel 2 milliós differenciát figyelembe véve? A kérdésre a válasz költői, így hát nem is válaszolnám meg, inkább csak annyit mondok, hogy nézzétek meg, hány eladó modell van az utóbbiból, és mennyi a dízelből. Ennek ellenére továbbra is csak azt tudom szajkózni, hogy nagyon szépet gurított a Suzuki a Vitarával, akik pedig eljutottak a cikk végéig, azoknak elárulom: a következő alanyunk a Limitált széria egyetlen hazai tesztpéldánya lesz!
A tesztlehetőségért köszönet a Suzuki Bartának!
Bense Róbert
