Suzuki Baleno 1.0 GLX AT teszt – automata bagoly

A tesztelok.hu madárhatározója szerint az Automata, váltófüles bagoly a Mátrában lakik, rikító piros tollazatú, 5 literrel simán elrepked százon, de elég sokba kerül, ha otthon is szeretnénk tartani belőle egyet. Igen ritka fajta hazánkban, csakúgy, mint az SHVS, mezei rokonából viszont meglehetősen sokat lehet látni idehaza, vadásznak is rá rendesen, 3 millió környéki ára már bőven a vonzó kategóriába tartozik. De most nem róla lesz szó, hanem…

Nézzétek el nekem ezt a kis bagolykomédiát, amikor az ember már harmadjára teszteli ugyanannak a modellnek a különböző variánsát, kénytelen szórakoztatni magát valamivel, miközben épp azon gondolkodik, hogy mi újat tud mondani azoknak, akik már az előző két Baleno tesztet is olvasták. A jó hír az, hogy egész sok olyan dolog feltűnt, amit eddig nem tekintettem annyira hangsúlyosnak, de most aztán van tér, amit kitölthetek velük! Szintén pozitívum, hogy bár a Suzuki motorpalettáját már katalógus nélkül is fújom, az egyliteres, háromhengeres motort hatfokozatú automatával kivételesen még nem próbáltam. Már csak az 1.2 + CVT kombináció hiányzik a felhozatalból, de ami késik, nem múlik.

Ha valamiről, hát akkor a Baleno formai jellemzőiről már szinte minden rókabőrt lenyúztam, de van itt egy apró tényező, ami fölött nem siklanék el olyan könnyedén. Mégpedig az, hogy míg az eddigi modellek még alig futottak 1-2 ezer kilométert, mire hozzám kerültek, addig ez már a tízezret is átlépte. Ez nagyjából megfelel a tesztautók nyugdíjazásához közeli futásteljesítménynek, már nem vadiúj, de még nem is igazán használt, valahol a kettő közötti térben lebeg, ahol azért már nagyjából látszik, hogy miként fest a helyzet pár hónap használat után.

Nos, a fényezésen bizony már feltűntek a hajszálkarcok, a piros szín ilyen szempontból hálátlan, a lándzsás mosó pedig kíméletlenül megtáncoltatja a porszemeket, melyek nyomot is hagynak maguk után. A krómok viszont makulátlanok, pedig ha valamiről hittem volna, hogy könnyen kopik, akkor ez az. A piros árnyalatnak van jó oldala is, a fekete ablakkeretekkel és a kilincsekkel, valamint a hátsó szélvédőt közrefogó két szárnyacskával igazán jó egyveleget alkotnak, bár egy helyes felnit még elbírna a Baleno a műanyag dísztárcsa helyett. Mivel a legmagasabb felszereltségű a tesztautó, ezért halogén lámpa helyett xenont kapunk, ami teljesen tisztességes fényminőséget ad, a LED-es nappali menetfény pedig pajkosan fut végig alatta.

A teljesség kedvéért sokadjára is megemlíteném, hogy a hajszál híján 4 méteres Suzuki teljesen élhető méretű utasteret ad, és a 320/1085 literes, duplapadlós csomagtér is korrekt. Ami viszont a hegyvidéki, szerpentinekkel tarkított útszakaszokon feltűnt, hogy az ülése vélhetően nem a kiemelkedő oldaltartásával dicsekszik az éves ülésgyűlésen. De sebaj, ez még mindig nem az a kategória (bár az alaptól már eléggé eltérő árszinten vagyunk), ahol emiatt nyavalyogni kellene. Az utastéri műanyagok itt-ott már bezsebeltek néhány karcot, de itt van a hatalmas előnyük a lakkozott részekkel szemben: ezeket a karcokat – amennyiben nem túl mélyek – bőven el lehet tüntetni némi minőségi ápolószerrel.

A felszereltség teljesen rendben van, de ezt már megszokhattuk a Suzukitól, ügyes dolgokat pakolnak bele már GL/GL+-tól az autóikba. GLX-szinten pedig már többek között gombnyomásos indítás, távolságtartó tempomat, 7 colos érintő, digitális légkondi, valamint ütközésre figyelmeztető rendszer is jár. De van első ülésfűtés, négy elektromos ablak, oldallégzsák, függönylégzsák, szóval tényleg nem panaszkodhatunk. Sőt, talán apróságnak tűnhet, de ami ebben a nyirkos, tavaszi időben feltűnt, hogy a párátlanítás kitűnően és villámgyorsan működik, hiába az indiai gyártás, ez mégis a japán lelket feltételezi, jó fűtés, fél boldogság.

A műszerfalon ott figyel a színes információs kijelző is, amivel kapcsolatosan sikerült egy – számomra – rejtélyes hiányosság okát is megfejtenem. Ez a sebesség kijelzése, pontosabban annak hiánya. Mivel egyik nap épp tempomatot használtam, mellette pedig a telefonom is mutatta a sebességet, illetve természetesen az analóg körműszer is, egy elég furcsa jelenséget vettem észre. Mégpedig azt, hogy mindhárom különböző adatot jelez. A körműszer szerint százzal mentem, a tempomat 95-re volt beállítva, a GPS sebességmérő pedig 92 km/órát mutatott. Mivel ezt a három számot nem igazán lehetett harmóniába hozni, ezért innentől kezdve érthető, hogy nem akarták még jobban összezavarni a sofőröket egy kijelzős adattal is.

A másik észrevétel, ami szintén az analóg mutatókhoz kapcsolódik, az az üzemanyag szintjelző viselkedése. Történetesen ha fullra tankoljuk, akkor jóval az „F” betű fölé megy, és nagyjából 100-120 kilométerig éppen csak levánszorog az „F”-ig, utána viszont majdnem háromnegyedig leugrik. Hogy a szenzor alapból ilyen, vagy csak az adott tesztautónál létezik ez a jelenség, az nem világos, lévén az előző két Baleno teszt alatt nem vettem észre hasonlót, vagy csak elkerülte a figyelmemet.

Számomra a legnagyobb meglepetést mégsem ezek, hanem az egyliteres motor és az automata váltó csapatjátéka jelentette. Míg korábban az SX4 S-Crossnál kifejezetten felejthetőnek találtam a háromhengeres verziót, addig a Swift SHVS-nél már elfogadtam, jelen Balenónál pedig megtaláltam azt a kombinációt, ahol a legelfogadhatóbb a jelenléte. Alacsony fordulatnál észlelhető némi rezonancia a háromhengerességéből adódóan, de a 110 lóerős Boosterjet amúgy egész dinamikus, 11 másodperc alatt érhetjük el a százas tempót, a fogyasztás pedig országúton 4.8 literre jött ki, de átlagban sem sikerült 5.4 fölé vinnem.

A 6 fokozatú automata kiszámíthatóan pakolgatja a sebességeket, nagyobb gázadásra is jól reagál, nyilván nem padlózgatásra lett kitalálva. A Baleno ebben a mivoltában a legfürgébb, és ha akarjuk, váltófülekkel is gangolgathatunk, ami még inkább ezt az érzetet erősíti. A tartósságra ítélt, kissé kemény, de a magyar utakra megfelelő futómű, az ügyes mozgékonyság, legyen szó kanyarról, vagy manőverezésről, mind-mind olyan tulajdonságok, amit egy ilyesfajta ötajtós kompakttól joggal várhatunk.

Ami már kevésbé vonzó jellemvonás, az a tesztalany ára. A Suzukinál nem csupán házon belül, de még az adott modell palettáján is komoly verseny folyik a különböző motorvariánsú, felszereltségű típusok között. Amiért pedig olyan ritka ez a Mátrában lakó Automata bagoly, az az 5.2 milliós árcédula (ebből csak a váltó 600 ezres felárral bír). Ha pedig azt nézzük, hogy a takarékosabb SHVS is nagyjából ennyi, akkor már hátrányba került. De bárhogy is csavarjuk a dolgokat, a Baleno eladások jelentős részét így is a 3.2 milliós GL-szintű, hátul még dobfékes, 1.2-es, négyhengeressel szerelt modell teszi ki, ami teljesen érthető, és nem is véletlenül látunk belőlük sokat az utakon.

A tesztlehetőségért köszönet a Magyar Suzuki Zrt.-nek és a Suzuki Barta Cégcsoportnak!

Cikk | fotók: Bense Róbert