Ssangyong Korando – egyszerű és használható

Mostanában megszaporodtak nálunk a Ssangyong-tesztek, ezt viszont mi egyáltalán nem bánjuk, hiszen minél jobban megismerjük a márka palettáját, annál inkább reális képet tudunk festeni a dél-koreai gyártó autóiról. Előző Ssangyong-tesztünk főszereplője a Tivoli volt, mely jó értelemben vett bohémságával és magas felszereltségével konkrétan megvett minket, most viszont egy egészen más műfajú modellt kaptunk a Ssangyong Fábiántól, az összbenyomás azonban ezúttal is pozitív volt.

Ígérem nem lesz sok összehasonlítgatás, de első ránézésre az fogalmazódott meg bennem, hogy ha a Tivoli a kamaszkölyök, akkor a Korando a következetes, szigorú apuka. Jó napotot azért nem köszöntem neki, de egyből feltűnt, hogy más vásárlói kört céloz meg. Egyszerű, érthető, divatos konstrukcióról van szó, ám tökéletesen kielégíti a kategóriájában felmerülő igényeket. Nézzük, mit is jelent ez a mi szemszögünkből.

Őszintén megvallom, hogy első pillantásra ódivatúnak véltem a Korando belterét, főleg a hipermodern és hibátlanul átszabott külsőhöz képest. Aztán később rájöttem, hogy pont ez adja az előnyét egy csomó konkurensével szemben. Ugyanis tesztalanyunk minden téren tökéletesen használható, nem bonyolítja túl a vezetést, és nem akar többet annál, mint hogy kényelemben eljussak oda, ahová kell. Ahogy azt már az előbb is felhoztam, a Tivolival szemben a Korando – teljesen érthető módon – más célcsoportot hivatott meghódítani, egészen pontosan azokat, akik elvárják ugyan, hogy egy autó sokat tudjon, ám azt is, hogy minél kevesebb babrálás vonja el a figyelmüket utazás közben. Persze lehet, hogy nem ez az elsődleges szempont, hiszen a tereptulajdonságaival és belterének méreteivel is büszkélkedhetett tesztalanyunk.

Az utastér átlátható, az anyaghasználat teljesen elfogadható, bár zongoralakkból azért ide is jutott, leginkább a strapabíró műanyagok dominálnak. A bézs kárpittal azonban érdemes óvatosan bánni, számomra könnyen összemaszatolhatónak tűnt. A vezetőüléssel tökéletes összhangban van a kartámasz, és a műszeregységek is kényelmesen elérhetőek maradtak üléspozíció-variálástól függetlenül, azonban egyértelműen a tempomat klasszikus karja volt a nyertes, nagyon jó helyre került, pillanatok alatt meg lehet szokni a kapcsolását. Központi „óriáskijelzőt” ezúttal nem kaptunk, de nem volt fájó a hiánya, aki szeretne, az 300.000 forint fejében akár utólag is beszereltetheti (kap hozzá teljes Európa térképes navit is), akad viszont körműszerekbe ágyazott információs kijelző a műszerfalon.

Azzal nem mondok újat, hogy elől fejedelmi a helykínálat, de hátul is bőven el lehet férni, bár a lábamat folyton beütöttem az első ülés hátuljából kinőtt műanyag borításba, idővel azért talán megtanultam volna normálisan is beülni. Akadt néhány dolog, ami csak később esett le, ilyen volt a hátsó üléssor alatt meghúzódó tároló, ami igen hasznosnak tűnt, valamint a napfénytető, amit valószínűleg azért nem is vettem észre az első pillanatban, mert belül tökéletesen elrejtették a fedlapjával, illetve nem láttam fel az autó tetejéig, de a legsanszosabb, hogy a mínusz száz fokos hidegben a tudatom teljesen kizárta a használatát. Viccet félretéve, természetesen kipróbáltam, kétszázezer forintért bárki magáénak tudhatja, és télen is érdemes néha elhúzni a rolót, egyből jobb hangulatot biztosít. Nem úgy, mint az USB-csatlakozó, amin keresztül próbáltam volna egy kis zenét varázsolni magam köré, azonban folyton ledobált a rendszer. A fűtésről még nem ejtettem szót, igazából egy ekkora autónál kész csoda lenne, ha mindent sikerülne párátlanítani, de azért a kötelezőt bőven hozza, mindig kiláttam a Korandoból. Az első ablaktörlő lapátok is fűthetőek, kifejezetten okos extra! Jár még tolatóradar és elektromosan sötétedő visszapillantó, mindenféle rásegítő- és gátlórendszer, szóval a DLX kivitel nem kicsiben játszik, sok hasznos dologgal van ellátva!

Természetesen nem felejthetjük ki az óriási csomagteret, amely alapból 486 literes, ha pedig egy mozdulattal síkba hajtjuk az üléseket, egyből 1.3 köbméteres rakteret kapunk, tökéletes! Végül pedig jöjjön az árcédula, amely egyáltalán nem mondható veszélyesnek. Az alapváltozat 5.590.000 forinttól indul, a DLX plus 7.440.000-nél áll meg, persze lehet ezt még feljebb is tornászni, de összességében az ár-érték arány korrekt, főleg az 5 év garancia fényében, érdemes átböngészni a prospektust.

A robusztus, 4.4 méter hosszú, 1.67 méter magas, több mint 2.2 tonnás járműben kétliteres, 149 lóerős dízelmotor dolgozik, egy ilyen masszív vasnál szükség is van ekkora ménesre. Az erőforrás egyébként saját fejlesztés, és abszolút megérdemli a dicséretet, hiszen a Korando dinamikája – méretéhez mérten persze – teljesen rendben van, egy pillanatra nem éreztem rajta lomhaságot, sem városban, sem országúton. Fogyasztás szempontjából szintén nem lehet rá panaszunk, bár a gyári adatokat azért nem sikerült reprodukálni, ám a 9 liter környéki városi, illetve a valamivel 6 liter feletti országúti étvágy simán vállalható eredmény. A Korando hatgangos váltóját sem érheti kritika, hibátlanul teszi a dolgát, darabosság egyáltalán nem jellemző rá.

Stabilitási gondjai sincsenek a Korandonak, jól eltalált futóművel és magabiztos fékrendszerrel rendelkezik. Tesztalanyunk állandó összkerékmeghajtással is el lett látva, éppen ezért valós és meggyőző terepképességekkel is büszkélkedhet, igaz sajnos ez nem az alapfelszereltség része. A kormányzással azonban nem voltam teljesen kibékülve, a szervón még csiszolhattak volna, időnként esetlennek tűnt. Ezt ellensúlyozta, hogy egész jól lehet „érezni” az autó határait, kényelmes kilátás jellemezte, ráadásul a 10.8 méteres fordulókör is elfogadhatónak számít ebben a kategóriában.

A többnapos, nagyjából 500 kilométeres teszt alatt volt időm gondolkodni a Korando helyén a nagy autós palettán, és végül arra lyukadtam ki, hogy egy igen szerethető összkerekes óriáshoz volt szerencsém, ami nem akarja elhitetni magáról, hogy ő a legnagyobb király, de idővel barátságot lehet vele kötni!

A tesztautót a Fábián Kft. biztosította számunkra, köszönjük!

Bense Róbert