Ssangyong Korando – a visszatérő

Ilyen sem volt még! Mármint Ssangyong Korando pont, hogy volt, ugyanis éppen ezt az autót teszteltük közel két évvel ezelőtt, de az még nem fordult elő, hogy egy tesztpéldány visszalátogasson hozzánk, most azonban a merő véletlen így alakította a helyzetet. Az esetek többségében egy vállrándítással lerendezhetnénk ezt a témát, hiszen 22 hónap egy autó életében szinte semmi, és a legutóbbi találkozás óta megtett cirka 50-51 ezer kilométer sem az a szám, amire felkapnánk a fejünket. Az érdekesség azonban nem itt keresendő, hanem a használat módjában! Jelen Ssangyong ugyanis tesztautóként kezdte a pályafutását, a (vélhetően) tízezer kilométeres korlát után pedig ahelyett, hogy nyomott áron az új tulajdonosához került volna, maradt a Fábiánnál, és befogták céges autónak. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez az életút mennyire túlesik a kímélő üzemmód határvonalán? Nézzük, hogy az idejét javarészt Budapesten és vonzáskörzetében töltő, ki tudja, hogy hány sofőr által ideiglenesen birtokba vett Korando mennyire bírja a gyűrődést!

Kívülről – azt leszámítva, hogy lekerültek róla a matricák – sok változás nem történt, mindössze egy-két apróbb, fényezési sérüléssel nem járó horpadás keletkezett rajta. Ha már fényezés, a lándzsás mosók összes típusát ismerő, csillaggarázsos tesztalany ezen a téren nagyon meggyőző állapotban van. Láttam már hasonló használati módot „elszenvedő”, 1 éves, 40 ezret futott, kategóriájában elég borsos árúnak mondható SUV-t gusztustalanul hajszálkarcosnak, ahhoz képest a Korando még bőven hozza az újkori állapotát. Nem úgy a hátsó ajtók, melyeknek nem csupán a puha csukódása tűnt el, de záródás után is van némi holtjátéka, ami nem túl bizalomgerjesztő. A dizájnról csak annyit, hogy bő három évvel az új modell piacra lépése után is jól mutat, kicsit Mazdás, kicsit „cicás”, és pont a morcosítási-hullám elején született, ezért még nincs túlhúzva rajta semmi. A már rendelhető facelift-kivitel, és a hamarosan érkező, következő generációs Rexton merőben más formai irányelvet képvisel, nyoma sincs a kedves gömbölydedségnek, ami – valljuk be – mostanra ki is ment a divatból.

Az utastérben jóval jelentősebb elhasználódást vártam, hiszen az anyagminőség nagyon eltérő, és szinte az összes burkolatfajtát felsorakoztatták, legyen szó kemény, vagy puha, világos, vagy fekete, matt, vagy fényes műanyagról, melyek különböző módon és formában illeszkednek egymáshoz. Legnagyobb meglepetésemre sehol, semmi nem akar szétesni, bármennyire is vegyesnek tűnik a beltér, az összeszerelés jól sikerült. A kormánykerék egykedvűen fényesedik, pozitívum viszont, hogy a vajszínű kárpit a vezetőoldali szőnyeg és a könyöklő kivételével nem koszolódott vállalhatatlanra, illetve az ülések is egész jól festenek, egy-két apróbb ránctól eltekintve, ám ezek még sokáig nem fognak rosszabbra fordulni.

Negatívum, hogy a váltógomb szinte felismerhetetlenné amortizálódott, valamint – érthetetlen módon alkalmazva – a nagy igénybevételű helyeken, mint az elektromos ablakemelő gombjainál, vagy a középkonzol környékén lévő zongoralakk erőteljesen kopásnak indult, tele van karcokkal, amiket soha az életben nem fogunk tudni normálisan eltüntetni (ellenben a váltógombot bármikor ki tudjuk cserélni). Közel a 60 ezres futáshoz ez persze természetes folyamatként is magyarázható, de 4-5 ezer kilométeres, kertesháznyi árban lévő tesztautóknál hihetetlenül kiábrándító tud lenni a temérdek mennyiségű karcos lakk.

Igazából a Korando egyik legnagyobb fegyverténye még mindig a hatalmas láb- és fejtér mindkét üléssoron, valamint a közel 500 literes csomagtér, ami síkpadlóssá, és 1.3 köbméteressé bővíthető (a rakodótér hossza ezáltal 175 centisre növekszik). A másik pedig a 2 literes, 149 lóerős e-XDI dízelmotor, mely tökéletesen elegendő a 2.3 tonnáig terhelhető autó dinamikus mozgatásához, és még a 7,5 literes kombinált fogyasztás sem bántó. A futómű és a fékek nem tűnnek fáradtnak, előbbinek pedig biztosan kijárt a „jóból”. A manuális hatos váltó talán egy kicsit lötyögősebbre vette a figurát, de a pontosságával nincs baj, arra nem vennék mérget, hogy a következő ötvenezer után is így nyilatkoznék róla. Az egyetlen furcsaságot a kormányműnél tapasztaltam, bizonyos ponton, enyhébb mozdulatoknál apróbb koppanással jelezte, hogy valami nincs rendben, nem befolyásolt semmit, de ha már 5 év garancia van rá, akkor használjuk is ki azt, mert ez bizony egy kórságnak a kezdete, amit nem biztos, hogy érdemes hagyni eldurvulni.

Az egészen bizonyos, hogy 57 ezer kilométer után szinte semmi jelét nem tapasztalhatnánk a használatnak, ha az hétköznapi módon történne, ám, mint tudjuk, a céges szaladgálósoknak nem ez a sorsuk, így az is meglepő, hogy mindössze néhány ponton érezhető/látható az igénybevétel. Az árak tekintetében a hasonló futásteljesítményű és évjáratú Korandók DLX/DLX Plus felszereltséggel 4,5 millió környékén mozognak, ez két év alatt 3 millió forintos (!) értékvesztést jelent, ami elég masszív. Ha azt nézzük, hogy a frissített modell ugyanezzel a motorral 5.6 millióért jön a piacra, akkor nem is kérdés, hogy melyiket kell választanunk, ha a Ssangyong mellett tesszük le a voksunkat. Bárhogy is van, ezt a „visszatérősdit” még jó néhány tesztautóval szívesen eljátszanánk, ugyanis második alkalommal már teljesen más szemszögekből lehet vizsgálni az adott modellt, legyen szó a strapabíróságról, vagy éppen az ártartásról.

A tesztlehetőségért köszönet a Fábián Kft.-nek!

Bense Róbert