Polski Fiat 126p teszt – a legbátrabb egérkamion

Mindenkinek van legalább egy „kispókos” története. A szomszéd, aki négy haverjával együtt passzírozta be magát, az ismerős, aki 1.90 magas, mégis vett egyet, vagy a néni, aki semmi pénzért nem adná az ő Kispolszkiját. Rendhagyó teszt lesz a mai, egy Polski Fiattal hozott össze a sors, épp itt is volt az ideje, hogy újra találkozzunk, hiszen nagyjából 15 évvel ezelőtt ültem legutoljára a lengyel Fiatban. Mivel kisebb nem lettem az elmúlt évek alatt, a Polski pedig nem nőtt meg, ezért meglehetősen furcsán nézhettem ki az apró járgányban. Ez persze egyáltalán nem szegte kedvemet, hiszen kit érdekel, hogy pici az utastér, ha az autó hangulata óriási?

Az alig 3 méteres, 595 kilogramm önsúlyú, kétajtós kisautó 26 éves kora ellenére teljesen jól mutat, egy-két nem túl jelentős szépséghibát kivéve tényleg nagyon pöpecül fest, a küszöb rozsdamentes, az aljával azért érdemes foglalkozni, de egyértelműen látszik, hogy nem nyúzták nagyon túl.

Akaratlanul is elmosolyodtam a párducmintás üléshuzat láttán, egészen biztos vagyok benne, hogy néhány plusz lóerőt köszönhet neki tesztünk főhőse. Egyébként a fekete műbőr ülések önmagukban is jól néznek ki, állapotuk is rendben van, a nyári melegben azonban praktikus a huzat, a felforrósodott ülőlapok ugyanis hamar grillcsirkét varázsolnak az utasokból. A műszerfalon minden visszajelző működik, kapcsolók a helyükön, egyedül a váltógomb „mászik” néha el.

Hogy milyen a komfortja? Elöl valamennyire el lehet férni, sőt, nem mondanám túl kényelmetlennek sem, a hátsó üléssor azonban jóformán jelképes, mint ahogyan a csomagtartó is, amely maximum egy szekrényfióknyi holmit képes elnyelni, no meg persze a pótkereket. A fűtés nem erőssége, viszont a késő nyári idő lévén szerencsére még nem kell használni, a hasznos kis billenőablakokat már annál inkább. A méretéből adódó hátránynak van viszont egy igen előnyös oldala, ez pedig az, hogy lényegében bárhova be lehet vele férni, tökéletes neki az a parkolóhely, ami előtt mások legyintve gurulnak tovább.

Na és milyen vezetni? Egyszerűen imádni való, természetesen ez már a kulcsos indítású, a kormány apró és puha, és nem utolsósorban könnyű, nem igényel óriási erőkifejtést a mozgatása. A négysebességes váltó olyan közel található, hogy ki sem kell hozzá nyújtani a karomat, mögötte a szivató és a fűtéscsap kallantyúja található, előtte apró tárolóbox, semmi sallang. A pedálok (is) picik, a fékerőért illik megdolgozni, de ne feledjük, hogy négy dobfékről beszélünk, úgyhogy ezen nem is kell csodálkozni.

A 650 köbcentis, kéthengeres, léghűtéses farmotor parányi helyet foglal, teljesítménye 24 lóerő, mind tudjuk, hogy ez nem egy világverő szám, viszont városban kifejezetten ügyesen hasznosítja erejét a Polski. Nagyobb hőségben bevett szokás volt a motortetőt kitámasztani, erre most nem volt szükség, békésen berregett a hosszában beépített erőforrás, hangját nehezen lehetne bármivel is összetéveszteni. A teszt előtt néhány nappal ezt még nem mertem volna kijelenteni, ugyanis ki volt lyukadva a kipufogó, így hát leginkább egy repülőgépet vizionáltam, amikor meghallottam a távolban, ám azóta kapott újat, így a világ rendje is helyreállt. Ha már itt tartunk, a Kispók bizony igényli a törődést, és bár az alkatrészek általában olcsóak, és a ~6 literes fogyasztás sem fogja megenni a pénztárcát, a bütykölési kedvnek elég magasan kell lenni ahhoz, ha valaki sokáig szeretné jó kondiban tartani a lengyel kiskomát.

Bense Róbert