Mercedes-Benz C124 230CE teszt – örökifjú csillag

Elég, ha egy kicsit nem figyelünk oda, és az addig biztosnak hitt viszonyítási pontok teljes mértékben megváltoznak. Ez a jelenség a járműveknél is megfigyelhető, amire tökéletes példa ez a C124-es Mercedes.

Igaz, a 124-es széria óta már a negyedik modellváltáson is túl van az E-osztály, mégis a műanyag lökhárítókkal és tükörházakkal, az egyszerű, mégis elegáns formával inkább hat modern autónak még ma is, mint veteránnak. Ez a példány ráadásul gyönyörű állapotban van, ami benne ülve még meglepőbbé teszi az információt: 1988-ban gördült le a gyártósorról, vagyis idén tölti be a muzeális minősítéshez szükséges 30. évet.

A kocsihoz kapott papírok alapján a müncheni szalonból egy 1920-as születésű bácsi hozta ki a fehér coupé-t, aki aztán húsz évig járt vele. Ezalatt alig több, mint 100000 kilométer került a számlálóba, de a rendszeres használat és karbantartás hatására kivételesen jó állapotban volt, amikor a 90-hez közelítő első tulajdonosa megvált tőle.

Ezután került az autó Magyarországra, ahol sokáig egy garázsban állt letakarva, több márkatársával együtt. Itt is jó kezekben volt, rendszeresen lemosatták, megjáratták, de az utakra csak évekkel később tért vissza, mikor a jelenlegi tulaj megvette, 124554 km-rel az órájában. Még mielőtt tényleges problémát jelentettek volna a megjelenő rozsdapöttyök kapott egy kis lakatolást a kerékjáratoknál és egy új alvázvédelmet. Ezek után már csak a szokásos vásárlás utáni szerviz (folyadékok, kopó alkatrészek) és a papírmunka volt az elvégzendő feladatok listáján.

A formatervet egyértelműen a klasszikus „3 doboz” alapelv határozza meg. A manapság jellemző lőrésszerű ablakoknál lényegesen nagyobbak az utasteret határoló üvegfelületek. A mai forgalomban még így sem tűnik magasnak, igaz, ebben jelentős szerepe van a kéttónusú fényezésnek is, ami optikailag tovább nyújtja az amúgy sem szerény, több mint 4,6 méteres karosszériát.

Az ajtót kinyitva a keret nélküli ablakok emlékeztetnek, hogy ténylegesen megérte még két nyílászáró helyett az elegánsabb megoldást választani. A B oszlop hiánya, és a lehúzható hátsó ablakok pedig kis túlzással kabriólhoz hasonló szabadságérzetet biztosítanak. A helykínálat az első üléseken pontosan olyan nagyvonalú, ahogyan ez egy közepes méretű coupé-tól elvárható. Ugyanez hátul már nem lenne feltétlen szükséges egy kétajtós modellnél, de két felnőttnek még így is kényelmesnek mondható, és a csomagtartó térfogata sem esett a formatervezők áldozatául.

A beltér színvilága rossz nyelvek szerint összefüggésbe hozható a felnőtt filmekkel, de igazából remek kontrasztot alkot a fehér fényezéssel. A bordó szövetkárpitok között több helyen is lakkozott fabetétekkel találkozhatunk, amelyek felületét csak a legszükségesebb kezelőszervek törik meg. A középkonzol felfedezéséhez nincs szükség kézikönyvre, kicsit lejjebb pedig a váltó körüli faburkolaton is csak a jobb oldali tükör állító gombja található. A kézifékkar sem zavarja ezt a letisztult formavilágot, a márkára jellemzően a hiányzó elem feladatát egy negyedik pedál, és fölötte, a műszerfal bal oldalán a féket kioldó kar látja el. Szintén visszatérő részlet az irányjelző és az ablaktörlő vezérlésének közös bajuszkapcsolója. A választható extra felszereltségek listájáról viszonylag kevés elem lett kipipálva anno. Van kazettás rádió, gyári tűzoltó készülék, és elektromos tetőablak – az oldalablakok viszont maradtak kézi mozgatásúak.

A kulcsot elforgatva életre kelt a 2.3 literes sornégyes a motorháztető alatt, egy kar pedig finoman vállon bökve adja kézbe a biztonsági övet. Szép lassan, a csillagot követve kihajtunk a parkolóból. Ekkor még feltűnik, hogy a kuplungpedál meglehetősen hosszú úton jár, de amint kikanyarodunk a főútra és a többiek tempójában haladunk, egyszerre otthon érzem magam. A sebességváltó, a megszokottnál nagyobb kormány és a futómű viselkedése is ugyanazt az érzést erősíti, hogy minden egyes alkotóelem hangolásánál a kényelem volt az elsődleges szempont. Mindezt ráadásul úgy oldották meg, hogy a kezelőszervek pontossága és mechanikus érzete is megmaradt.

Azt, hogy a motor 132 lóereje pontosan mire lehet elég, bevallom, nem tudtam meg a rövid próbaút során. Az autó állapota és a tulajdonosa sem állt volna ennek útjában, egyszerűen amilyen nyugalomban vonul az autó az úton, fel sem merül erre az igény. A korabeli katalógusok nem is nyilatkoznak a 0-100-as gyorsulás időszükségletéről, de gyengének egyáltalán nem érezni a motort, és minden erőlködés nélkül tartható vele a forgalom ritmusa. A vegyes ciklus szerinti fogyasztás gyári értéke 11,4 l/100km, viszont a tapasztalatok szerint könnyedén 8-10 liter között tartható az étvágya.

A kipróbált példány egyáltalán nem sorolható a széria legjobban felszerelt darabjai közé, épp ezért is örülök nagyon, hogy kipróbálhattam. Érdekes volt megtapasztalni, milyen az, amikor nem egy átlag autót próbálnak magasabb felszereltséggel feljebb pozícionálni, hanem egy egyszerű szerkezetet készítenek el prémium minőségben. Valószínűleg ez az érzés, ami a márkához köthető nagyszámú veterán és youngtimer tulajdonost is rabul ejtette.

Teszt | fotók: Janoch Ábel