Fiat Tipo teszt – méltó az elődhöz

Bárcsak minden kívánságom így teljesülne, egy ötajtós Tipo állt a szalon belső parkolójában, egyből körbejártam, mivel a közelben még csak márkatárs sem akadt, joggal gondoltam, hogy a következő tesztalanyommal állok szemben. Sóhajtoztam is, hogy szép és jó, de legbelül a szedánra vágyakoztam, mégis előbb azzal kellene közelebbről megismerkednem. Néhány percen belül aztán kiderült, hogy így is lesz, átgurultunk a Formont Fiathoz, a tengernyi tesztjárgány között ott állt az „enyém” is, és azt kell, hogy mondjam, kitűnt a többi közül.

Az új Tipo meglepően elegáns megjelenésű, mintha kigurult volna a színes-szagos, dombornyomott prospektusról. Az orra karakteres, a tekintete szúrós, de nem feleslegesen agresszív, nincsenek túltolva a részletek, de olcsóautósan elnagyoltnak sem mondanám. A hűtőmaszk dizájnja, illetve a 17-es, gyémántfényű, könnyűfém keréktárcsák nagyon sokat erősítenek az összképen, ráadásul még az autó hátulját is tisztességgel faragták ki. Érezhető, hogy a formatervezők keresték azokat a megoldásokat, mellyel a nagy átlagot meg lehet fogni, ez sikerült is, mert sem unalmasnak, sem kirívónak nem mondható a Tipo.

Az nem újdonság, hogy tesztautóknak – teljesen érthető módon – általában nem a fapados változatokat fogják be, trenírozom is szorgalmasan magam, hogy „Emlékezz, a legolcsóbb nem így néz ki!”, de ezen esetben nem volt mit tenni, megvallom, hogy a Lounge szint sajátosságának számító bordázott ülések mind kinézetükben, mind kialakításukban és kényelmüket tekintve egyszerűen megvettek, mint ahogyan az utastér egyszerű, ám mégis izgalmas harmóniája is. Persze tudom, hogy az Easy felszereltségű modellekben egyszerű a szövetkárpit, és a digitális légkondi gusztusos panelja helyett műanyag tekerentyűk vannak csupán, de őszintén kit izgat, mikor az kulcson a Fiat emblémát megnyomva nyitod az ajtót és a gömböc váltógomb csak úgy hívogat a gangolásra?

Mellesleg a Tipo tudásával sincs baj, úgy meg főleg, hogy főhősünkbe belepakoltak a biztonság kedvéért jó néhányat az opciós listán található extrák közül. A kanyarkövető fényszóró, az esőérzékelő, a bőrözött, multifunkciós kormány, és a már említett automata klíma is szériatartozék, de a tolatókameráért/radarért, a fűthető első ülésekért, elektromos deréktámasz állításért, valamint a tempomatért és a naviért fizetni kell. Az árakat nézve az Opening Edition talán jobb vásár 3.990.000 forintért, mint a Lounge akciósan 4.4-ért, ezekhez persze még nem számoltuk hozzá a fent említett felszereltségeket, azokkal együtt a végösszeg cirka 300-400 ezer forinttal nőhet.

Visszatérve a beltér egészéhez, a kategóriatársakat tekintve egyáltalán nem érheti kritika a Tipót, a műszerfal szemrevaló, egy sokoldalú fedélzeti számítógép is helyet kapott rajta, a középkonzolon pedig egy 5 colos érintőképernyő található. Első ránézésre aprónak tűnhet a kijelző, ám idővel rájöttem, hogy funkcióját tökéletesen betölti, ráadásul navigációval is ellátták. A szellőzőrostély alatt sorakozó gombok közül a „City” feliratú megnyomásának hatására az elektromos szervó könnyedebbé válik, városi manőverezésnél hálás funkció, a mellette lévő gomb pedig a csomagtérajtót teszi belülről is nyithatóvá, kifejezetten hasznos dolgok ezek! Mint érdekesség, külön megjegyezném a kormány hátfalán lévő gombokat, mellyel a zeneszámokat lehet válogatni, és a hangerőt állítani, ötletes megoldás, egyáltalán nem vonja el a figyelmet a vezetésről. A helykínálat mindkét üléssoron remek, bőven elfértem magam mögött, a csomagtér pedig bálterem méretű, 520 literes, kihívás megtölteni.

Sajnos azonban ismét elő kell hozakodnom az örökérvényű közhellyel: „Tökéletes autó márpedig nincs.” A Tipo pont ott hibázott, ahol nagyon nem kellett volna, ez pedig a menetteljesítmény. Az 1.225 kilogrammos Fiat 1.4-es, 95 lóerős benzines erőforrásával lomhának érződik, ezen nincs mit szépíteni, viszont – ezért is örülök, hogy a tesztidőszakok nem 1-2 napból állnak – a dinamikáját szépen-lassan kiismertem, úgy pedig azért könnyebb volt elfogadni az alapmotort. Városban forgatni kell, hogy elkapja valamennyire a lendület, országúton, előzésnél is kellett ám visszaváltogatni rendesen, bár ez azért egy általánosabb jelenség. Ami szintén zavaró, az a kuplungpedál puhasága, néha kis túlzással majd’ leesett róla a lábam. A fék meglehetősen erős, de harapósságát meg lehet szokni, a futómű pedig – kategóriájához mérten – teljesen rendben van, némi pattogás azért érzékelhető, ám így is ügyesen csillapítja az úthibákat, kanyarokban is stabilan viselkedik az autó, a kormánymű szintén pozitívuma, magasabb sebességnél is precíz marad az irányíthatóság. Hatgangos váltója pedig végképp dicsérhető, pontos, komfortos, rövid fokozatok jellemzik. A Tipo átlagfogyasztása nem egetverő, ugyan a gyári 5.7-es vegyes fogyasztást nem sikerült reprodukálni, a 6.8 literes vegyes messze nem rémisztő adat.

Szeretném szeretni az egyébként meglepően sok ponton jól eltalált Tipót, éppen ezért örülnék neki, ha az 1.6-os Multijettel is megismerkedhetnék, hátha a teljesítmény terén is közelebb kerül majd az ízlésünk.

A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek!

Bense Róbert