Alfa Romeo 155 teszt – legendás talján kocka

Nehéz meghatározni a receptjét annak, hogy miként válhat egy autóból guruló ikon, amire minden egykori, vagy jelenlegi márkatárs villant egyet, vagy elismerően mutogat át a pirosnál. Ha mégis meg kellene neveznem az összetevőket, az Alfa Romeo 155-nél vélhetően maga a név, a DTM múlt, a komoly és széles motorpaletta, továbbá az idő által duplán megszépített, karakteres formaterv az, ami miatt szinte mindenki mosollyal tekint vissza erre a modellre, még azok is, akik belenyúltak egy elhanyagoltabb példányba. Merthogy az idő nem csupán szépít, de rombol is, és 20 év az testvérek között is 20 év, így hát akadnak már hasfájások is, és el kell fogadni, hogy szükség van a törődésre, ha pedig korábban elmaradt, akkor meg főleg. Bárhonnan is nézzük viszont, a 155-ös lezárt egy korszakot, majd szépen-lassan felépült köré a misztikum, ami képes a józanságot felülírni. Ha valakinek lesz egy ilyen autója, az életérzést kap, és küldetésbe megy!

Őszinte leszek: nem kapott el az első pillanatban, és a következő 3 (!) hét alatt sem mindig, hangulat kell hozzá, meg egy momentum, amikor valami átkapcsol benned, és mivel nem tulajként ültem benne, csak mint egy tesztelő, ezért egyáltalán nem volt garancia arra, hogy ezt a módosult, Alfás tudatállapotot sikerül elérnem. Aztán mégis jött a szikra, a nulláson megindult alattam a jószág, egy másodpercre betöltötte az utasteret a kipufogó öblös hangja, majd megszólalt a rádióban a Simply the best, és szinte láttam magam előtt, hogy ez a „Melba-kocka” ellentmondást nem tűrően suhan a sötétben. Aztán elkezdett ömleni a hó, a szakaszos ablaktörlő 10 centinként megállt gondolkodni, a fűtés meg csak HI-módban ment, így minimum 30 fok volt az utastérben, a rocknagyit pedig valamelyik tucatpopsztár zenéje váltotta fel. Elillant a pillanat, az Alfás tűz viszont már ott volt, rájöttem a rajongás okára, belekóstoltam, megérte.

A fotózásnál kettős érzések keringtek bennem, egyrészt részleteiben tudtam megfigyelni, hogy miként rágcsálja az idő a karosszériaelemeket, legyen szó kopásnyomokról, ilyen-olyan nyomódásokról, vagy éppen a rozsdáról. Másrészt eszembe jutott Ercole Spada, meg az ő rendkívüli munkássága, legyen szó akár az Aston Martin DB4 GT Zagato-ról, az E34-es BMW-ről, vagy éppen a Fiat Tipo-ról. Így hát aztán arrébb is álltam pár méterrel, és az esztétikai hibák máris elhalványultak. Azt hiszem, ezt hívhatjuk tipikus autóformának, én legalábbis hasonlókat igyekeztem rajzolni gyerekkoromban. Érdemes megnézni a lapos tekintetét, és a már-már égbe emelkedő farát, a hátsó „egybe” lámpatestet, a motorháztetőn és az oldalán végigfutó mélyedéseket. Annyira életszerűek ezek a formák, mégis rettentően távol állnak a jelenlegi dizájnoktól. Persze mielőtt belefulladunk a nosztalgiába, megjegyezném, hogy voltak olyan pontok is, melyek szúrták a szemem, ilyen volt például a meglehetősen idegen felni, vagy a ragasztott lóhere.

Belül is a szögletes formák az uralkodóak, emellett színes olasz kavalkád fogadja az utasokat. A vajszínű bőr társaságában kifejezetten jól mutatnak a középkonzol díszelemei, de a prímet a fából készült, lakkozott váltógomb és kormány viszi, előbbin ugyan már látszódik kopás, utóbbi viszont kifejezetten jó állapotban van, nyugodtan kijelenthető, hogy látványossága mellett tartós megoldásnak is szánták (nem is került minden variánsba ilyen). A kormány hibátlan párost alkot a műszerfallal, amiről összesen hat egység kacsint vissza ránk, és mind működésben is van! A bőrülések is egész jó karban vannak, kicsit elkoszolódott az első sor, de nem foszlott szét, a vezetőoldali balos könyök részénél pedig törvényszerű a kopás. A műanyagok már kevésbé strapabíróak, az ajtóbelsők zörögnek, a zsebek elrepedtek, letörtek. A kesztyűtartó szintén önálló életre kelt, egy nagyobb kátyúnál konkrétan az ölünkbe hullt az ajtaja, azonban ha már itt tartunk, érdekes megoldás, hogy a bálteremnyi csomagteret innen is tudjuk nyitni, kívül a logót elforgatva, kulccsal lehetséges, az kevésbé praktikus lehetőség. A kényelmi szint egyébként remek, a kor színvonalát nézve pedig a felszereltség is, jár 4 elektromos ablak, hátsó szélvédő roló, vezetőoldali légzsák, állítható kormány, elektromos tükör (a balos nem igazán működik, pontosabban igen, csak mozgatás esetén esélyes, hogy elhagyjuk a tükörlapot). A távirányítóról működtethető centrálzárat külön megemlíteném, mert a befagyott kulcslyuk problémáját ennek köszönhetően sikerült áthidalnom. A cikkben már itt-ott elhintett elektronikus rakoncátlankodások sajnos létező problémák, persze rásüthetjük, hogy olasz autó, de ezek a gondok bármelyik másik márka szülöttjénél is előfordulhatnak 20 éves korukra, 319 ezer kilométer után meg főleg.

Az élmény igazi kicsúcsosodása azonban nem a faberakásnak, vagy a bőrnek, hanem inkább a vezetési élménynek köszönhető. A kétliteres, 150 lóerős, 187 Nm csúcsnyomatékú, duplagyújtásos Twin Spark motor egyszerűen parádés. Ellentmondást nem tűrően röpíti az 1.3 tonnás testet, és kétség sem fér ahhoz, hogy a gyári 9 szekundumos sprintet, meg a 210 km/órás végsebességet még ma is zokszó nélkül abszolválná. A 10 motorból álló palettán a 2.5 literes V6-os és a Q4 van fölötte, utóbbi (is) kuriózum, mindössze 2700 darabot szereltek ezzel. Visszakanyarodva tesztalanyunkhoz, az ereje mellett az úttartása is meggyőző, dinamikusan tartja magát a kanyarokban a 155-ös. A kormányzás még mindig pontos, azonban a futómű felől 1-2 apróbb zaj már jelzi a fáradásokat. A váltóra ez hatványozottan igaz, az ötgangos kulisszája kikopott, de kellő tapasztalatot gyűjtve minden sebességre rá lehet érezni így is. A fokozatok egyébként nagyon jól el lettek találva, újkorában bizony minden váltás élmény lehetett, szinte tapintható, ahogyan kordában tartjuk az autó erejét, a váltó és a motor összhangja kifogástalan, a gázreakció élénk. Itt nincs olyan opció, hogy tojáshéjakon lépkedünk, hagyjuk is a gyári fogyasztási adatokat, részemről 12 liter volt az átlag, a saccra 700-800 kilométeres közös, városi/országúti/pályás használat alatt. Ha már a fenntartási költségeknél tartunk, a jelenlegi tulaj a vásárlást követően cserélte a kötelezőket (olaj/szűrők/vezérlés/gyertyák), a következő a váltó, és a futómű kopó alkatrészeinek a cseréje lesz, illetve azóta már meg is történt. Nem mondhatni, hogy súlyos összegekbe kerültek a javítások, az apróbb-cseprőbb dolgok még fognak húzni a végösszegen, de sem horrorárakról, sem beszerezhetetlen alkatrészekről nem beszélhetünk. Jelen darab pedig tökéletesen alkalmas a mindennapi használatra, még ha az étvágya miatt nem is inkább városi cirkálásra, hanem hobbiautónak érdemes tartani.

Egyre biztosabbnak tűnik, hogy egy 155-ös Alfát 2018-ban már csak igazi szerelemből érdemes venni, hiszen a legfiatalabb darabok is két éve lettek „felnőttkorúak”, a gyártás eleji példányok pedig már a 26. évükbe léptek. Minden modellvariánst egybevéve összesen 192 ezer készült belőlük, jelentős részük ma már az égi utakon gurul, de azért akadnak még túlélők, ám a gyanúsan olcsó darabokkal érdemes nagyon vigyázni. Mindenesetre aki egy ilyen gépet birtokol, annak egy jelenség van a tulajdonában, együtt minden meséjével, legendájával, és azzal a büszke tudattal, hogy a Nicola Larini és Alessandro Nannini által felépített örökséget viszi tovább a múltból a jövőbe.

Bense Róbert