A “sarlatánok” méregdrága csodája – Peugeot L45
A Peugeot L45 korának abszolút csúcstechnológiáját képviselte; az első világháború előtt épített versenyautónak mindössze két példánya élte túl az elmúlt száz évet. Piaci értéke ennek megfelelően felfoghatatlanul magas. De mi is pontosan az L45 története?
Az automobilizmus hajnalán Franciaország volt az európai autógyártás és a motorsport fellegvára. Magasan képzett autómérnökök, jól felszerelt autógyárak és innovatív tervezők teremtették meg az autóipar fejlődésének feltételeit, a kor átlagánál messze magasabb színvonalú úthálózat pedig teret adott az autóversenyzés megszületésének. Hamarosan megépültek az első versenypályák, és a XX. század első éveiben megkezdődött az autógyártók fejlesztési versenye: egyre nagyobb lökettérfogatú motorokat építettek a kezdetleges vázakba, az akár 16 (!) literes blokkok maximális teljesítménye elérte az akkoriban felfoghatatlan 140 lóerőt.
Volt azonban egy csapat pilóta, akik úgy gondolták, nem ez az automobil jövője. Georges Boillot és Jules Goux, valamint a Hispano-Suizától átcsábított Paul Zuccarelli meggyőzték Robert Peugeot-t, hogy engedélyezze számukra a kísérletezést. Hamarosan el is készültek egy forradalmian újszerű, hengerenként négyszelepes, kettős felülfekvő vezérműtengellyel szerelt, úgynevezett kényszervezérelt négyhengeres motor terveivel, ami köré Ernest Henry rajzolt áramvonalas karosszériát. A mindössze 7,6 literes, száraz karteres blokk égéstere félgömb alakú volt, a gyújtógyertyát középen helyezték el – ez a kombináció annak idején forradalminak számított. A Peugeot gyár derék mérnökei tomboltak a gondolattól, hogy egy csapat amatőr mindenféle képesítés, diploma és gyakorlat nélkül motortervezősdit játszhat, ráadásul a cég költségén. A sarlatánoknak (ahogy a cégen belül sokan nevezték őket) azonban igazuk lett: a 112 lóerős, 186 km/óra (vagy különlegesen áramvonalas karosszériával még magasabb) végsebességre képes L76 azonban igazolta elméletük helyességét, és a Peugeot 1911-től uralta Európa, majd később Észak-Amerika versenypályáit is.
Az alapkonstrukciót az évek során folyamatosan tökéletesítették, igazodva a folyton változó kiírásokhoz. A lökettérfogat egyre kisebb, a fajlagos teljesítmény mind nagyobb lett, és közben a versenyautót (amelynek elnevezése mindig a motor űrtartalmát tükrözte, deciliterben kifejezve) is fejlesztették. Ennek maga a versenyprogram teremtette meg az anyagi hátterét: egy-egy futamgyőzelem után mindig akadt néhány tehetős rajongó, lelkes amatőr versenyző, akik minden pénzt megadtak volna a kor legtökéletesebb versenyautójáért, Robert Peugeot pedig készséggel el is adta nekik azokat.
A fejlesztés csúcspontja volt az 1914-es L45: ezen olyan, hallatlan újításokat alkalmaztak először a Sarlatánok, mint a négy fékezett kerék (a korabeli versenyautóknak csak a hátsó tengelye volt fékezhető), vagy a szárnyas központi kerékcsavar, amelyet egy jól célzott kalapácsütéssel meg lehetett lazítani, értékes pillanatokat nyerve a kerékcserénél.
Az L45 megjelenésének évében azonban kitört az első világháború, és Európa felhagyott az autóversenyzéssel. Mégsem volt minden veszve. Eddigre a Peugeot versenyautói már Észak-Amerikában is nagy hírnévre tettek szert: a márka 1913 óta rendszeresen részt vett az indianapolisi 500 mérföldes futamon, ám 1916-ra az Egyesült Államok is kezdett belesodródni a világégésbe, így alaposan megcsappant a rendelkezésre álló versenyautók száma. Az Indy 500-as főszervezője Európába utazott, hogy felkutassa a béke éveiből esetleg megmaradt autókat, és rá is bukkant két Peugeot L45-ösre – az egyik az 1914-es lyoni nagydíjra épített tartalék autó volt.
Amikor az első békeévben újraindult az autóversenyzés az Újvilágban, az L45-öst egy szerelőből versenyzővé avanzsált úriember Art Klein vezette. Mecénása 1923-ban Klein nevére íratta az autót; tőle került 1949-ben egy Lindley Bothwell nevű kaliforniai narancstermesztőnek a messze földön híres gyűjteményébe. Mivel az autó váza és motorja még az eredeti volt, Lindley úgy döntött, nem újítja fel. 1986-ban bekövetkezett haláláig Lindley időről időre vezette is az autót, többek között az indianapolisi pályán is, ahol 166 km/órás átlagsebességgel futott egy kört. 2000-ben elkerülhetetlenné vált a motor felújítása (de nem cseréje!), ám ettől eltekintve tökéletesen eredeti állapotban került a Lindley-gyűjtemény több kincsével együtt kalapács alá 2017 végén, mint a világ egyetlen Grand Prix múlttal rendelkező, fennmaradt Peugeot L45-öse (az 1916-ban Amerikába szállított két autó közül a másik soha nem látott európai versenypályát.)
A Bonhams aukcióján aztán 7,26 millió dollárt, azaz 2,06 milliárd forintot fizetett a ma is 160 km/óra feletti végsebességre képes járműért egy meg nem nevezett titokzatos gyűjtő. Ez a félelmetesen magas összeg több mint kétszerese volt az autó előzetesen becsült értékének, ám valójában még ez is jutányosnak számít, hiszen sportsikerei és korszakalkotó technológiai megoldásai az automobil történetének egyik legnagyobb jelentőségű, felbecsülhetetlen eszmei értékű alkotásává teszik a Peugeot versenyautóját.
Ez volna tehát minden idők legértékesebb francia autója? Nos, majdnem. A Talbot-Lago általában népszerű egzotikum az autós árveréseken, egy bizonyos típusa, a harmincas évek második felében gyártott, soros hathengeres motorral szerelt T150 C SS (azaz Competition Supersport) különösen keresett; jó pár példányáról tudunk, amely hárommillió dollárnál is többet hozott előző gazdájának a világ nagy árverésein. Legdrágább példányát azonban New Yorkban adták el 2013-ban, szívdobogtató 7,15 millió dollárért (2,03 milliárd Ft). Nem mehetünk el említés nélkül a világ egyik legbizarrabb automobilja: a propellerrel hajtott (pontosabban vontatott) 1921-es Helica de Leyat mellett. A mindössze harminc példányban gyártott, és mindössze két példányban fennmaradt jármű értékét 20 millió dollárra (5,7 milliárd Ft) becsülik, ami őrületes összeg, de nem több becslésnél, mivel az autónak soha egyetlen példánya sem került árverésre, és privát tranzakciókról sem lehet tudni.
