Alfa Romeo 4C teszt – vörös ördögfióka
Van az úgy, hogy egyszerre mosolyogsz, borzongsz, és kérdéseket teszel fel magadnak egy olyan autó társaságában, ami amúgy nem kér a hétköznapi okfejtéseidből. Mondhatsz róla bármit, nem érdekli, meg sem hallja. Csak áll ott, mint egy gyufásskatulyába zárt vulkán, készen arra, hogy kitörjön. Az egyetlen kérdés itt csak az, hogy te készen állsz-e? Ebben a helyzetben nem könnyű eldönteni, hogy ki is a valódi tesztalany…
Az Alfa 4C-hez nehéz érzelmeket kötni, amíg nem próbáltad, részemről legalábbis így volt. Ez egyébként egy igen jó tulajdonsága, mert nem kiakasztani akarod a faladra, mint valami vágyott trófeát és nem is feltétlenül jelenik meg benned a sokszor igen csalóka birtoklási vágy. Viszont ha adódik rá akár egy villanásnyi lehetőséged is, akkor ki akarod próbálni, ez az érzés pedig sokkal erősebben és ösztönösebben hívogat bármi másnál. Egyik hétfőn jött a telefon, hogy csütörtökön egy fotózás erejéig pár röpke napra hazahozzák Schwechatból. Így nyílt meg a néhány órás időablak a teszt felé, és amikor azt pedzegetem, hogy milyen erős tud lenni az a bizonyos „kipróbálási vágy”, akkor konkrétan arra a 360 kilométeres kocsikázásra, illetve az egész hét átszervezésére gondolok, amit ennek a tesztnek a beiktatása okozott.
Láttam én már ezt az autót valahol. Volt róla itt-ott elvétve pár teszt, elszórtan egy-két videó, a rendszámáról – vagyis inkább annak jellegzetes elhelyezéséről – gyorsan fel is ismertem. Az sem titok, hogy ez a 4C, mint méregdrága bérautó funkcionált sokáig, ha jól rémlik, 100 ezer körül volt egy napra a bérleti díja. Hogy most mi a helyzet, nem kérdeztem, nem is különösebben izgatott. Az már annál inkább, hogy ott volt előttem.
Nem egészen négy méter hosszú és mindössze 1183 mm magas, csinos kis szaloncukor, szó se róla, bár a csomagolás csak egy dolog, a töltelék meg egy másik. Van valami bizarr abban a sok szemében, az opciós listán éppen ezért elérhetővé tettek egy kevésbé megosztó fényszórót is, a Spider pedig már eleve azzal lett ellátva. A Teledial felnik hiánya miatt is hüppögtem kicsit, de aztán gyorsan megvigasztalt a kecsesen kiugró visszapillantó és a légbeömlők formai játéka.
A 4C körvonalát nézve a kidolgozottság az, ami egyből feltűnik, az utaskapszula szinte kiemelkedik, az orr elkülönül, a far pedig hullámokban ér véget, utóbbi a személyes kedvencem, parádésan terebélyesedik hátrafelé az Alfa. Hátulról és kissé oldalról nézve igen jelentőségteljes ívekkel dolgoztak a tervezők, ráadásképp ide 19 colos abroncsok jutottak az elöl található 18-asok helyett. Innen vizsgálva nem véletlen hívják egyesek mini-Ferrarinak, a ragadványnév pedig Lorenzo Ramaciotti formatervező nevét meghallva még inkább értelmet nyer. A hab a tortán, hogy a 4C a Maserati modenai gyárában készült, de ez a történet így szép, az olasz vérvonal számos ponton összefonódik.
Az ajtót kitárva gyorsan végig kell zongoráznod néhány dolgot magadban. Kezdve azzal, hogy mégis miként érdemes megpróbálkozni a beszállással? A kezdeti kétségbeesést az egyik láb be – kormány megfog – leül – másik láb be kombinációval könnyedén el is felejthetjük, sokkal egyszerűbb mutatvány, mint amilyennek tűnik, még a vaskos küszöb sem leküzdhetetlen akadály. A másik a puritánság elfogadása. Ez egy csodálatos sportautó-belső, a lehető legletisztultabb formában. A kormány csapott, viszonylag nagy méretű, mögötte a legszükségesebb információkat felvonultató digitális műszerfal honol.
A lebegő középkonzolon ott a médiaegység, alatta pedig a manuális klíma, semmi több. Aki egy ilyen autónál panaszra emeli a száját a nagynavi, meg az érintőképernyő hiánya miatt, az sajnos nem jó boltban jár. Még a rádiót nézve is csak a vállamat vonogattam, itt a zenét egészen máshonnan kapod, maga a 4C biztosítja azt. A kézifékkar előtti panelen az elektromos ablakok/tükrök kapcsolóit, a módválasztót, valamint az automata váltó gombjait találjuk.
Magát a vezetői környezetet remekül kiélezték arra, hogy semmi másra ne kelljen koncentrálnod, csak az autóra. Minden feléd fordul, és attól függetlenül, hogy nagyjából 25 centire van a szebbik feled az úttesttől, mégis egész kerek képet kapsz a körülötted zajló külvilágból. Ez a remek szabású kagylóülésnek is köszönhető, mely erősen tart, nem is kell feleslegesen hátradőlnöd, és mellé viszonylag normális üléspozíciót kapsz. A térdünket sem kell nyakig felhúzni, mivel a lábtér teljesen korrekt, a 4C jellegét figyelembe véve kihozták a maximumot a helykínálatból. A csomagtartó pontosan 110 literes, közte és közötted pedig ott az Alfa lelke, ami a falatnyi hátsó ablakkal egybekötött csomagtérajtó kitámasztásával válik láthatóvá minden kíváncsi szempár számára.
Az a bizonyos lélek pedig nem más, mint egy 1742 köbcentis, 239 lóerős, négyhengeres, változó vezérlésű TBi motor, ami egyébként ismerős lehet a Giulietta QV-ből. Mielőtt bárki is elkezdené forgatni a szemét, leszögezném, hogy ehhez mindössze 895 kilogrammos önsúly párosul. Hogy ezt miként sikerült elérni? Úgy, hogy gyakorlatilag mindent alárendeltek a tömegcsökkentésnek. A 4C teste alumíniumból, karbonból, valamint kompozit elemekből áll, így egyszerre merev és könnyű szerkezetű. A motorblokk is alumíniumból készült, de még a szervokormányt is kihagyták az egyenletből, ezzel is mérsékelve a kilók számát. Tehát nincs egy felesleges deka sem rajta, ami azt eredményezte, hogy egy lóerőre cirka 3.8 kilogramm jut, és ez a szám bizony instant belépőt jelent a sportautók közé.
Az apró Alfa fürgeségén ezen adatok fényében egyáltalán nem lehet meglepődni, a százas tempó eléréséhez mindössze 4.5 másodpercre van szüksége, a végsebessége pedig 258 km/óra, a 350 Nm maximális csúcsnyomatékot 4000-es fordulaton adja le a motor. A gyári átlagfogyasztás 6.8 liter, részemről inkább 10 körül voltam, de ez nem igazán mérvadó adat, másrészt ez az autó a legkevésbé erről szól. Így hát számok ide, számok oda, a lényeg az, hogy a 4C egy klasszikus értelemben vett, kissé spártai, ám annál nagyobb vezetési élményt biztosító, pehelysúlyú sportkupé. Farnehéz (40:60 a súlyeloszlás), kissé könnyű az orra, és bármennyire úgy érezzük, hogy rászippantja magát az útra, azért nem árt észnél lenni a kormánymozdulatoknál. Mindazonáltal a menetstabilizáló tökéletes hatékonysággal avatkozik be, ha szükséges (Race módban már távolról sem kap akkora teret, de ezt az opciót hagyjuk meg a versenypályákra). A Brembo fékrendszer ellentmondást nem tűrően dolgozik, mind az ereje, mind pedig az adagolhatósága hibátlan.
Ha megadjuk a kellő tiszteletet az Alfának, onnantól válik igazán élvezhetővé a közös produkció. Egy-egy jól eltalált kanyarkombináció, a megfelelő sebesség alkalmazása néhány odalépős kigyorsítással fűszerezve, ezek villantják ki az olasz gép foga fehérjét, így lehet igazán táncba vinni. Na meg persze a váltófüleket sem érdemes kihagyni a buliból. Már csak azért sem, mert a hatsebességes, duplakuplungos automata egy kicsit lusta, az alsóbb fokozatokról kelletlenül lépeget felfelé, és ezen a Dynamic mód váltási karakterisztikája sem sokat javít (viszont a gázreakció határozottabb lesz). Ám egy gombnyomás és máris a mi kezünkben van az irányítás, a fülekkel már úgy paskolgatunk fel-le, ahogy jónak látjuk.
A futómű értelemszerűen kemény, feszes, a hasmagasság mindössze 10.2 cm, úgyhogy padkára felállásban nem érdemes gondolkodni. Szigorúan tökéletes útburkolaton használandó, más esetben minden egyes apró úthibát megérezhetünk, de akár egy apró gally is ijesztő hangokat produkálhat az alsó burkolaton. Amin, vagy ami fölött átmész, azt megérzed. Ha már a hangoknál tartunk, mivel (éppen a súly miatt) a szigetelés minimális, ezért szinte minden mechanikus zajt-zörejt hallasz, ami az egész vezetési élményt sokkal kézzelfoghatóbbá teszi. A lefújószelep a füledben sziszeg, az alu diffúzorral körülbástyázott sportkipufogó-páros pedig elképesztő akusztikai repertoárral bír, ezt nem a hangszóróból kapjuk, ez a valóságban is így szól, sőt, kívülről is hasonlóan borzongató hatású.
Az Alfa Romeo 4C újonnan 16 milliótól indult, ám ezt az árat könnyedén fel lehetett tornászni akár 20 fölé is. Most, bő három évvel és 39 ezer kilométerrel később ezen példányhoz nagyjából 12 millió környékén juthatnánk hozzá. De mint a teszt elején írtam, itt valahogy nem játszik a birtoklási vágy, legalábbis bennem nem jelent meg. Inkább valami „nem kellenél, de nagyon szeretlek”-féle érzés fogott el. Hálával tartozom ennek a kis gépnek, mert amikor egy hervasztóbb autós élmény ér, elég csak visszagondolnom a közösen eltöltött pár órára, és arra a színdarabra, amit az aszfaltra visz, és egyből visszatér az autókba vetett hitem. Nagy kár, hogy az Alfa Romeo nem fogja visszatapsolni a porondra a 4C-t.
Teszt | fotók: Bense Róbert
A tesztlehetőségért köszönet az Avis magyarországi képviseletének, a Barta Cégcsoportnak és Dr. Barta Anitának.
Töltsd fel, add el, vedd meg – próbáld ki te is az autotveszek.hu-t!
