Porsche 924 S teszt – Amerikából jöttem

Tesztautók jönnek, tesztautók mennek. Nem mondom, hogy az elmúlt egy évből mindet fel tudnám sorolni. Nyilván vannak emlékezetes pillanatok, de van egy közös tulajdonságuk is: nincs mögöttük személyes sztori, mert még többnyire újak, vagy ha használtak is, nem mindig ismerjük a múltjukat, a jövőjüket meg pláne nem. Éppen ezért különösen élvezetes, ha egy történetileg nyomon követhető autó kerül a kezeink közé, és hát valljuk be, jelen esetben az is sokat nyom a latban, hogy egy Porschéról beszélünk!

Mindazonáltal az ehhez hasonló autókba mindig kicsit félve ül be az ember, tudván hogy mennyi munka, odafigyelés, és legfőképp mennyi vágy összpontosul egy ilyen vasban. Ennek köszönhetően az első percekben nem igazán akaródzott odalépnem neki, aztán szólt Zoli, hogy eresszük ki a lovakat a karámból. Így is lett, és ekkor írta be magát a saját kis „örökkévalóságomba” a 924 S!

Pedig ennek a modellnek egyáltalán nem volt könnyű élete, nem csupán a konkrét tesztalanynak, de magának a típusnak sem! „Paraszt Porsche” elnevezés, lekicsinylő vélemények, és a számtalanszor feltett kérdés: miért kell a márkának árban lejjebb célozni? Persze valahol törvényszerű, hogy presztízsmárkák esetén a hagyományokkal szakító kiviteleket kipécézik, de így is igazságtalannak érzem a 924 kezdeti megítélését. Szerencsére ez a sznob hozzáállás teljesen átfordult, a 914-es utódja pedig elfoglalta megérdemelt helyét azon a palettán, ahová mindig is tartoznia kellett volna! 1976 és 1988 között több mint 150 ezer példány készült belőle, ebből nagyjából a harmada jutott az Egyesült Államokba.

Bár az elmúlt években olybá tűnt, hogy még jó ideig a kedvezőbb árkategóriába tartozó veteránok táborát fogja erősíteni, ez azonban ma már nem igazán jellemző, egy jobb állapotú példányért manapság már egész komoly összegeket kérnek, és folyamatosan emelkedő tendenciát mutat az értékük.

Tesztünk alanya egy jókor, jó időben beszerzett USA verzió, ami nem mellesleg igen komoly felújításon esett át. Maga a választás is egy hosszadalmas folyamat volt, ám mivel a hazai 924 felhozatal elég hervatag, ezért még talán kézenfekvőnek is mondható, hogy egy éppen felújítás alatt álló darabra esett a döntés, melynek előtörténete kissé drámai. Előző tulajdonosa az Egyesült Államokból hozta magával Magyarországra szeretett autóját, mely sajnos később fájdalmas csókot váltott egy villamossal. Ezek után hosszú kényszerpihenő következett, aminek nem is lehetett más a vége, mint egy teljes újjáépítés! Ennek folyamatáról ide, és ide kattintva olvashattok.

A cél (egyelőre) nem a veterán vizsga volt, mindinkább a tisztességes jövő biztosítása egy valódi élményautónak. Azzal az indokkal pedig teljesen egyetértek, hogy egy felújított példány esetében tudod, hogy mi történt az autóddal, milyen alkatrészek kerültek bele, és milyen esetleges hiányosságokkal kell számolnod a jövőben. Szóval ez egy tervezhető, méghozzá jól tervezhető út, és nézzétek csak, hogy milyen csinos lett a végeredmény:

Bár Zolinak finoman fogalmazva sem a biztonsági lökhárítós, szélességjelzős USA-verza volt a zsánere, de szerintem azóta már bőven sikerült megbarátkoznia az európai szemnek némiképp furcsának tűnő megoldásokkal. Meg hát ott vannak a telefontárcsa-felnik – ami már a modellfrissítés eredménye -, a csodás bukólámpa, a hetvenes-nyolcvanas évek iránymutató karosszériadizájnja, nem utolsó sorban pedig a Guards Red fényezés. Ez így együtt igen kívánatos elegyet alkot, és utólag kifejezetten jóleső érzés megmosolyogni azokat, akikre ez a modell mára képletesen, és szó szerint is nyelvet nyújtott, mit sem törődve a kritikákkal. Mert lehet, hogy nem a klasszikus iskolát követte, de mostanra már annak a részévé vált!

Méreteit nézve egyébként kifejezetten csalóka a 924 S, a nyúlánk, magasra tolt farú, 4.2 méter hosszú test csupán 1.27 méter magas. A hátsó, „egybe”szélvédő óvatos szárnyacskában végződik, a kerékjárati ívek különbözősége pedig még inkább megcsavarja a formatervet. Összességében és részleteiben is  attraktív, és – bár gazdája szerint nem ez a lényeg – ott van rajta a Porsche-jelvény, ami még inkább megfűszerezi az élményt.

Nem mondom, mire az üléspróbáig jutottam, egyre nagyobbra nőtt a fejem fölött a kérdőjel, mert valahogy nem tudtam elképzelni, hogy nekem ez kényelmes lehet. Aztán végül kellemesen csalódtam, mert bár a térdem időnként súrolta a kormány alját, az ülés mégis komfortos és jó oldaltartású, alapvetően teljesen kellemesen belakható az első sor. A hátsó pedig tipikusan a kiskutya-gyerek-hátizsák közhely-tengelyen használható, a győzködés ellenére nem próbáltam ki, számomra a Celica jóval tágasabb hátsó üléssorát is kész tornagyakorlat bevenni. A csomagtér meglepően praktikus, a muris módon, ámde teljesen véletlenül felemásan felszerelt gázrugók jó erőben vannak, maguktól emelik fel a pillekönnyű ajtó…akarom mondani ablakot. Alatta 370 literes csomagtér bújik, amit még bővíthetünk is, de alapból is elég egy combosabb, kétemberes kiruccanáshoz.

Habár belül akad egy-két kilógó kábel (elsősorban a rádió hiánya miatt), és a klíma sem volt hadra fogható állapotban, mindent egybevetve a beltér restaurálása is jól sikerült. Az elektromos ablakok szépen teszik a dolgukat, a háromküllős, vagány kialakítású, varrott bőr kormánykerék szinte hívogat a tekergetésre. Minden adott egy jó kis krúzoláshoz! De előtte még vessünk egy pillantást a körműszerekre.

A hármas egység sok információt tár elénk, a lehető legközérthetőbb módon. A sebességet kilométer/órában és mérföld/órában is nyomon követhetjük, kicsit zsúfolt a skálázás, de legalább mindenki le tudja olvasni a neki szóló adatot. Jobbra a fordulatszám és a pillanatnyi fogyasztás látható, a felfelé mutató kis nyilacska pedig kigyullad, ha időszerűvé válik a gangolás.

Aztán ott a középkonzol, ahol a klíma tekerőjét egyik oldalról az analóg óra, a másikról pedig az olajnyomás visszajelzője fogja közre. Egyszerű, nagyszerű, ráadásképp körműszer- és mutatófétisben szenvedőknek valóságos Mekka a 924 S. Akadt egy vicces apróság is a teszt alatt, az index/ablaktörlő használata mellé kaptunk egy kis dudaszót is, valami kis elektronikai makacskodás, a mókás fajtából, ami azóta már orvosolva lett.

Ha a fenntartási és szervizköltségeket nézzük, még ma, három évtizeddel a gyártás befejezése után is egész jól kordában tarthatóak a kiadások. Alkatrészek terén kifejezetten jól jön a Volkswagen-rokonság (első/hátsó futómű, fékbetétek, vezérműszíj), de azért ne gondoljuk, hogy minden csak úgy az ölünkbe hullik, bizony vadászni is kell, tesztünk alanyában sem véletlenül lett újrahúzva a műszerfalat körülölelő borítás. A karosszéria is viszonylag hálás, a galvanizált elemek miatt a rohadás nem jellemző, a tömítésekre (főleg a targatetőére) viszont figyelni kell, mert a beázásokkal alaposan meg lehet járni.

De amire mindenki kíváncsi, az úgyis a vezetési élmény, melynek körülírása maximum egy halovány kópiája lehet a valódi érzésnek. Annak az érzésnek, melyet tengerentúli utakon élt át először egy szerencsés még 1988-ban, majd 30 évvel később az Alföld ritkán, de akkor nagyon kanyargós szakaszain végre én is. Az a nagyon jó ebben az autóban, hogy használhatónak, kiautózhatónak tervezték. Mindegy, hogy városban lassúzol, vagy odalépsz neki az országúton, minden pillanatát élvezni fogod. Csakúgy, mint a 2.5 literes, a gyártás utolsó évében már 160 lóerős teljesítményűre növelt, 210 Nm maximális nyomatékú erőforrás viselkedésének is. Magától értetődő, intenzív gyorsulás jellemzi, erőteljes gázreakcióval párosulva. A százas tempó eléréséhez mindössze 8.2 másodpercre van szükség, a végsebesség pedig – a 260-as skálázás ellenére – 220 km/óra körül alakul.

Emellé egészen barátságos, 9.5-10 literes átlagfogyasztás párosul, korrekt adat, de a 8.8 literes gyári étvágyról azért ne nagyon álmodozzunk. Az ötsebességes manuális meglepően finom szerkezet, a váltási érzet kellemes, hosszú fokozatok jellemzőek. A legjobb tulajdonsága azonban a futóműnél keresendő, az elöl MacPherson, hátul keresztlengőkaros, torziós rugós felfüggesztés bár sportosan kemény, önmagában is remek, hát még ha párosul az 50:50 arányú súlyelosztással, és a pontos kormányozhatósággal. A gyakorlatban valahogy úgy kell elképzelni, hogy az a kanyarkombináció, amit amúgy 80-nal vennél be, ebben az esetben 100-110-nél is tökéletes biztonsággal kivitelezhető. Kezes hátsókerekes, erős stabilitással, mindenféle sztárallűr nélkül!

Ami egészen biztos, hogy egy ilyen autó ma már hatalmas kincs, és állítom, hogy akik annak idején grimaszolva és kritizálva fogadták a vízhűtéses, orrmotoros, „olcsó” Porschét, azok ma önként és dalolva mennének vissza az időben, csak hogy fiatalkori önmagukként lepattinthassák a targatetőt, és bevegyenek pár finom kanyart. Mert ezt így kell, és ami még fontosabb, hogy most, mert aztán lehet keseregni a hétszemélyes batárban, hogy „de jó lett volna az anno a 924”. Számomra élmény volt a teszt néhány órája, a fotózástól kezdve, a forgatáson át egészen az utolsó kormánymozdulatig. De ami a személyes impulzusoknál sokkal fontosabb, az a tudat, hogy ez az autó sokáig jó helyen lesz, még jobb formában, és remélhetőleg hosszú éveken keresztül tudjuk még követni a történetét.

Köszönjük a tesztlehetőséget Bacsa Zoltánnak, a fotózás/forgatás helyszínének biztosítását pedig az Almásy Kastély vezetőségének!

Teszt: Bense Róbert

Fotó: Bacsa Zoltán, Bense Róbert

Videó: Kathi Imre, Kocsis Gábor, Lajos Zsolt