Audi A8 – álmok és ébredések – I. rész

Nagy szappanopera lesz ez, és egyben egy nehéz történet is, no nem az Audi A8 1.8 tonnája miatt, hiszen ennél sokkal súlyosabb hegyeket kell megmozgatnia annak, aki egy ilyen kaliberű autót szeretne vásárolni, fenntartani, betegségeiből kigyógyítani.

Ebből a felütésből talán már sejthető, hogy ez nem egy kandalló melletti, teaszürcsölgetős esti mese lesz, hanem inkább kérdésekkel, megkésett válaszokkal, és olajos kézzel vakargatott fejbúbokkal dúsított sztori, ami nem fér, és nem is férhet bele egyetlen írásba, és persze nem is ezzel a vészjósló gondolatmenettel kezdődik! Ássuk magunkat az A8 bugyrainak mélyére, egészen az elképzelt kezdetektől a közelmúltbeli valóságig, melynek a végén egy tesztben derül fény arra, hogy az a bizonyos fejbúb felbukkan-e a feneketlen mélységekből, és ha igen, lesz-e benne bármi köszönet?

Minden autókedvelő kerget álmokat, egyesek kisebbeket, mások megvalósíthatóakat, de vannak olyanok is, akik nagyobb terveket szövögetnek, és ha elérkezettnek látják az időt, nincs az a történet, vagy érv, ami visszatartaná őket. Egy felnőtt korú luxusautó vásárlása óriási kockázatokat rejt magában, de legalább ekkora kísértés övezi, mert hát valljuk be, ki ne szeretne egy olyan járgányt viszontlátni a garázsában, melynek posztere előtt annyit ábrándozott kamaszként?

1998-at írunk, Giorgio ezüstkeretes Oakley napszemüvegén megcsillan a fény, miközben beül az A8-ba, és magára húzza a ránézésre is legalább féltonnás ajtót. Járhatna egy sportos Alfával, de ő a tekintélyt választotta. Az Audi maga a megtestesült kényelem, hívogató, elektromosan állítható bőrfotelek, hatalmas terek és elegáns anyagok mindenütt. Kinn tombol a hőség, a mediterrán életérzést azonban elnyomja a (neppernyelven mondva) jéghideg légkondi.

Giorgio egy hosszú pillanatig élvezi a helyzetet, majd indulás előtt gyorsan rendel estére egy üveg bort a könyöklőbe épített telefonon keresztül. 12 év alatt rengetegszer játszódott le ez a jelenet, ám egyszer az olasz aranyélet véget ért. Már nem volt menő az egykor imádott napszemüveg, és az Audira is egyre több figyelmet kellett volna fordítani, így gazdája már csak arra ügyelt, hogy minden hónapban kapjon egy külső-belső takarítást, illetve időnként egy alapos bőrápolást. Öt év telt el ebben az éber kómás állapotban, majd az A8-at trélerre pakolták, és Magyarországig meg sem álltak vele. Egy dunántúli kereskedésben várta a csodát, a végén már az újkori árához képest megalázóan alacsony árcédulával, de a külföldi papírok riasztó hátrányával. A szerencse azonban rámosolygott, nem egészen két esztendővel a kényszerű határátlépés után.

A hazai A8-asok többsége végigment azon a ranglétrán, melyen az üzletemberek, a gazdag nehézfiúk, az éjszakai élet klubról-klubra vonuló „császárai”, majd később, jóval később, a megbecsülést korosodó, pusztuló luxusóriásokkal kiváltani kívánó alakok csücsülnek. Csakhogy ez a ranglétra felülről indult, alsó fokain pedig már méltóságuktól megfosztva kókadoznak a szebb napokat is látott Audik – tisztelet a kivételeknek. Nem egyszerű tehát korrekt darabot találni, de az Olaszországból érkezett példány külső és belső állapotát nézve is köröket vert az itthoni választék javarészére.

Törve vélhetően nem volt, az autó karosszériája nem meglepően makulátlan egészségnek örvendett. Mindössze egy hosszú, ám kisebb „szépészeti beavatkozással” eltüntethető karc, és az első lökhárítón lévő apróbb horzsolás rontott az összképen. Belül még ennyi hibát sem lehetett találni, szép bőr, még szebb kárpit, semmi kókány, minden díszburkolat a helyén. A próbakörön szépen duruzsolt a 3.7 literes V8-as, a futómű is vállalhatónak érződött. A kilométeróra 196 ezret mutatott, ezt a tényt azonban érdemes egy félmosoly és egy „kit érdekel”-féle karmozdulat társaságában elengedni, a számoknak itt már sok jelentőségük nincsen, az állapot, és a finomabb részletek jóval lényegesebbek.

Végül a ’98-as A8 gombokért – pardon – üveggolyókért cserébe került jelenlegi tulajdonosához, aki úgy volt vele, hogy az általam is tesztelt, méltán imádott Sigma után szüksége van erre az autóra. Hiába azonban az olcsóság, ugyanis már maga a honosítás is félmillióba került, és akkor még csak a papírokról beszélünk. Ez persze bele volt kalkulálva a végösszegbe, mint ahogyan a „kötelezők” cseréje is, melynek alkalmával végül jött a Romero-féle horror, lesből támadó olajsár-zombival, pénztárcából kivándorló bankókkal, bontott alkatrészekkel, és segítő, vagy épp ártó kezekkel.

Mint ahogy már említettem, ezen cikksorozat egy tesztben fog kicsúcsosodni, a mostani, felvezető után a következő részben már jóval szigorúbb vizekre evezünk, és kiderül az is, hogy hol volt az a pont, ahol már nem volt őszinte a mosoly. Segítek egy kicsit, valahol ennek a képnek az elkészítésénél kezdődött.

Folytatása következik…

Bense Róbert