Volkswagen Tiguan teszt – bírja a strapát?

Manapság egyre gyakrabban merül fel a kérdés új autók esetében, hogy vajon mennyire lesz tartós, meddig bírja majd? Ez pedig hazánkban különösen fontos téma. Itt, ahol zsong a használtautó piac, és ahol habár az utóbbi években szépen növekednek az új autó eladások, továbbra is a menedzser, középvezető, vállalkozó esélyes rá, hogy reálisan megengedhessen magának egy középkategóriás gépet, azaz kocsit 4-5 millió felett.

Vagy cégeset kap, ha pedig mázlija van, még válogathat is az 5-10 millió közötti sávból kedvére. Nyugatra tőlünk teljesen más az autós fogyasztói kultúra, rengetegen vesznek új autót és használati tárgyként kezelik, ami 3-4 évet kell, hogy kiszolgáljon, aztán mehet a levesbe, jöhet a következő. Mit érdekli őket, hogy 150.000 után milyen alkatrészek fognak tönkremenni és mennyire rojtolódik ki az ülés? Nálunk szűk ez a réteg, az eltérő pénzügyi körülmények pedig tudatosabb és spórolósabb autózáshoz vezetnek.

Számos ember akad, aki bár megengedhetné magának, mégsem vesz új autót, hisz egy 3-4 éves gép szinte ugyanolyan jó tud lenni, ha megfelelően tartják karban – elvileg. Ellenben az értéke felét már elvesztette, így a második tulajnak jóval kisebb értékvesztést kell realizálni, ami nagyon nem utolsó dolog, hisz 3-4-5 millió forintokról van szó úgy, hogy nem túrunk bele az igazán prémium szegmensbe.

Egyszóval nem hülyeség „kibekkelni” az első pár évet és lenyelni, hogy előtte más is hozzáért a kiszemelt négykerekűhöz, de manapság, mikor dízelbotrányokkal tarkított az élet, az autópályák mellett 120-150 ezret futott, pár éves prémium gépek égnek ki előjel nélkül, ülések fonnyadnak meg 30-40 ezer kilométerek után, egyre nehezebben tudja az ember eldönteni, mi lehet az optimális választás. Szőhetünk összeesküvés elméleteket és festhetjük az ördögöt a falra, de mind ismerünk hasonló sztorikat, akaratlanul is kétszeresére nőnek a fejben a kérdőjelek, vajon mennyire lesz tartós életű a már kiszemelt használt portéka?

Épp ezért lehet izgalmas egy olyan teszt, mely egy viszonylag új, 3 éves használtautót mutat be. Ez egyfajta időközi helyzetjelentés, melyből még nem lehet túlságosan messzemenő konklúziókat levonni, de mindenképpen jó kiindulási alapot ad az adott típus megítéléséhez. Egy 2014-es, 95 ezer kilométert futott Volkswagen Tiguant kaparintottunk a kezünk közé a mai teszthez, ami ráadásul nemrég került eladósorba, így tökéletesen reprezentálja a pár éves, nem túl sokat futott, így nem igazán olcsó, ellenben még valószínűleg elég jó állapotú használtautó fogalmát. Ha egy jó beosztású családapa lennék, valószínűleg a hasonló vételeket vadásznám, a megmaradt pénzből pedig (hisz nem újat vettem) félretennék a gyerek oktatására, vagy épp a nyugdíjas éveimre.

Lényeg a lényeg, jól hangzik, talán túl jól is, bár 95 ezer kilométer nem sok 3 év alatt, nem kevesen 120-150 ezreket is beletekernek ugyanennyi idő alatt a gépbe. De vajon hogy fest egy ilyen autó közelről? Ezüst kis Volkswagenünkön nem véletlenül díszeleg P-vel kezdődő rendszám, ugyanis nemrég érkezett az országba. Svájcban volt flottaautó, majd a leszerelés után Magyarországra került. Vezetett szervizkönyvvel csábítja a vevőket, s bár az utolsó nagyszerviz 65 ezernél történt, nem úgy tűnt, mint ami a soron következőnél nagy meglepetéseket fog okozni leendő gazdájának. De kicsit előrerohantam, mit is tud a gép?

Valljuk be, motorikusan nem túl acélos, de éppen vállalható a 2.0 CR TDi, ami 110 lóerővel mozgatja a kasznit. A 250 Nm nyomaték azonban a segítségünkre siet – már ami a gyorsulás érzetét illeti. Ezzel a párossal valamivel 10 másodperc fölött éri el a 100-at a Tiguan, azonban nem tűnik túlzottan gyengének, normálisan közlekedhető a konfiguráció, csak ne várjunk tőle nagy attrakciót.

A nyomaték becsapós, de hát egy kétliteres turbódízeltől mit várjunk? Többnek hittem az erőt, nem volt szenvedős autózgatni autópályán sem dinamikusan.  Mindehhez van egy jól kapcsolható, ám egyébként érzetre elég semleges váltónk, ami tökéletesen érzelemmentes, ám igazán spórolós egyveleget alkot a motorral. Vegyesben 6,5 körül alakult az elmúlt pár ezer kilométer alatt a fogyasztás, ami korrekt érték egy-egy rövid városi úttal spékelve. Országúton könnyedén jóval lejjebb is lehet tornászni az értéket a tulajdonos állítása alapján.

Baj eddig még nem volt egyik szerkezettel sem, ahogy a futómű, illetve más egyéb része az autónak sem igényelt váratlan törődést. Eddig tehát kényelmesen autózunk, nem billegősen, de nem is japánosan feszesen, pont optimális, a kormányzás pedig a picit szintetikus, de az átlag felhasználó által vágyott, könnyű, nem megterhelő autózási érzetet erősíti.

Ideje belekötni valamibe, nézzük meg belül, hátha találunk egy kis karccsokrot, kiült ülést, kopott kormányt, kopott váltószoknyát…de hiába, semmi! Unalmas egy teszt lesz így, az autó magától értetődően jó ott, ahol egyébként azt el is várná 95 ezer után az ember. Elég alap felszereltségről van egyébként szó, szöveg kárpitok, műanyag borítású, ám ettől függetlenül egészen kellemes tapintású kormány (nem kell tőle félni, hogy nem bőr), manuális klíma, manuális állítású ülések, vagy mondjam úgy, hogy semmi felesleges nincs itt?

Nézőpont kérdése, egy tempomat például igazán elférne, ugyanakkor a színes (igaz navigációt nem tartalmazó) médiaegység középen, továbbá a hűtött kesztyűtartó és a gyárilag beépített, „gombnyomásra” előugró és pillanatok alatt elrejthető vonóhorog elég klassz dolog. Nem utolsó sorban pedig értéknövelő tényező. A csomagtartónál van egy kis fedél, aminek a felpattintását követően találunk egy gombot, amit kivételesen nem nyomni, hanem húzni kell, majd elő is ugrik a vonóhorog, aminek a rögzítését nem tudjuk elrontani – a fémes kattanás mellett egy pici visszajelző LED világít zölden, ha stabilan rögzítettük az eszközt.

Nem rossz a belső dizájn egyébként, letisztult (és még épphogy nem unalmas), jól átlátható és nem igazán hat elavultnak. Tárolórekeszből is van néhány, a poharaknak és egyéb apróságoknak biztos helyük van, bár ez nem meglepő, a Volkswagen sosem a nem igazán praktikus és rosszul megtervezett beltereiről volt híres. Az ülésfűtést még nem is említettem – a szolgáltatás csak az első sorban érhető el. Itt ki kell emelnem, hogy sem a sofőr, sem az utasoldali ülés nem volt kiülve, a használatnak gyakorlatilag nyoma sincs ránézésre, de érzetre sem. A hátsó sor is vadonatújnak hat, ahol egyébként hely akad bőven, a 470 literes csomagtér pedig ideális méretű arra, hogy családok is nyugodt szívvel válasszák az egyáltalán nem kicsi, egyébként 4,4 méter hosszú Tiguant.

Kívül sajnos, vagy nem sajnos szintén nem tartogatott izgalmakat a láthatólag nagy becsben tartott jármű, gyakorlatilag új autó teszten is lehettünk volna. Karcolás, kopás, nyomás, húzás sehol, büszkén feszít ezüstben a vas, és habár a szerényebb felszereltséget a hagyományos fényszóróival és a hiányzó ködlámpával nem tudja véka alá rejteni, így sem mutat rosszul, sőt, egész komoly megjelenésű, különösen elölről.

A kérdés, hogy vajon megéri? 5.499.000 forint nem kevés pénz, jelenlegi tulajdonosa pedig ennyiért kínálja az autót. Nem igazán olcsó, de két tény mellett nem tudunk elmenni. Az egyik, hogy egy hasonló felszereltségű Tiguan 8 millió forint környékén mozog az alapmotorral, egy-két extrával együtt. A másik pedig, hogy meg lehet nézni a használt kínálatot és megbizonyosodni arról, hogy nem elgépelésről és hiú ábrándokról van szó. Keveset futott példány a típusból alig akad, zömével 130-170 ezer kilométert megtett gépek kelletik magukat.

Emellett tényleg „fiatalnak” számít tesztalanyunk. Bár remek kényelmi extra a DSG, talán mellette szól, hogy nincs benne, mert így nem lesz vele baj sem a későbbiekben, a motor pedig átesett a visszahíváskor kötelező szervizen is. Nem foglalnék állást, mert nem az én világom, csak annyit mondok, hogy első benyomásra ez egy remek autó és jó vétel. Aki bevállalós és nagyobb kényelemre vágyik, keressen egy sokat futott, extrás, vagányabb kivitelt, aki pedig nem akar kockáztatni nagyot, vegye meg őt és aztán jelezzen vissza pár év és 100.000 kilométer után, hogy hogy állja a sarat!

Bacsa Zoltán