Toyota C-HR Hybrid Selection teszt – futurisztikus rizsfelfújt
Jól emlékeztek, volt már nálunk C-HR, nem is egyszer, ám hiába vettük már alaposan górcső alá az 1.2T modellt, és a hibridet is, úgy gondoltuk, hogy érdemes még egy tesztalkalmat keríteni, ami lehetőséget ad arra, hogy egyrészt kicsit visszapillantsunk a kezdetekre, másrészt pedig részleteiben taglaljuk a japán különlegességet, ami azóta bevette Európát.
Még mindig élénken él bennem az a fajta elképedés, amit akkor éreztem, mikor megláttam a formabontó SUV koncepció változatát. Persze tudtuk, hogy a sorozatgyártott változat nem pontosan AZ lesz, de mégis meglepő volt, hogy milyen sok külső jellemvonásában idézte a tanulmányt. Azóta kiderült, hogy a C-HR nem szembement a trendekkel, hanem megelőzte azokat, és bár nem lehetett tudni pontosan, hogy miként fog hatni a vásárlóközönségre a futurisztikus dizájn, mára egyértelművé vált, hogy kicsit felrázta a rohamosan bővülő, ám némileg kommerszé váló SUV-piacot.
2016 végén nagy csinnadrattával érkezett meg a szalonokba, bő másfél évvel később pedig már több, mint 160 ezer darab szeli az utakat Európa-szerte. Magyarországon a Toyota háziversenyét megnyerte, kategóriájában pedig a harmadik legnépszerűbb modell lett. Kódolva volt a siker? A válasz előtt nézzünk meg inkább pár fotót…
Visszatérve a kérdéshez, valószínű, hogy a szorgos japán piackutatók jó előre, igen pontosan megtervezték az eladási adatokat, ám az is sanszos, hogy volt néhány sötét folt a C-HR jövőjét illetően. Például az, hogy mennyire sikerül megnyerni a konzervatív autóvásárlókat? A Toyota SUV-ja ugyanis látványra minden, csak nem hétköznapi. A jelen és a közeljövő nagy autódömpingjében kevés olyan darab fog születni, amire 30-40 év múlva emlékezni fogunk, a C-HR vélhetően ezek között lesz.
Ez nem egy megengedő forma, meglehetősen szigorú, élekkel dúsított, egyik szögből pufók, a másikból sportos hatású, mindazonáltal a karosszéria lendületét mindenhol megakasztja egy-egy látványos részlet. Ezek közül kiemelendő a hármas tagolású hátsó szárny, ami meglehetősen könnyű anyagból készült, szinte lebeg. Aztán ott a rejtett hátsó kilincs, mely nem csupán remekül néz ki, de igényesen is kidolgozott, ráadásul a két tónus határvonala is itt húzódik. A bumeráng alakú hátsó lámpa is ügyes, de az azt határoló műanyag és a szélvédő alja közé elképesztő masszivitással képes beenni magát a kosz. Ez egyébként minden eldugott élre jellemző, szóval aki tökéletesen tisztán akarja tartani a C-HR-ét, annak szuperalaposnak kell lennie! A hangzatos fantázianevű fényezéseket nem sorolnám föl, de a Selection szint sajátosságának számító 18 colos, 5+5 küllős felni pazarul mutat, olyan, akár egy saskarom.
A 4.36 méteres hossz és az 1.56 méteres magasság kifejezetten jó arányokat biztosít, bár hátul azért zsúfoltabbnak hat a C-HR, aprócska ablakok, formai kavalkád, domobordó, és befelé nyomódó ívek jellemzik. Ez nem csupán a külsőt határozza meg, a beltérben is jellegzetes tulajdonságokat szül. A helykínálattal nincs különösebb gond, a 377 literes csomagtér is elfogadható. Elöl kicsit elvesz a középen végigfutó box, de hátul nem volt gond, hogy „beüljek magam mögé”. A probléma nem is ez, hanem a sötétített, alacsony hátsó sor, ahonnan pár óra utazás után valószínűleg szinte kimenekül az utas az éltető napfénybe. Jó, persze, ez így kicsit túlzás, de egy panorámatetőért szinte sikít ez a kissé komor beltér, kár, hogy nincs ilyen tétel az opciós listán. Bár ennél a tesztalanynál szürkék a dekorok, a vörös-fekete, Selection feliratozású, varrott bőrülések azért rengeteget dobnak az utastér hangulatán, és még a tartásuk is korrekt. Bár a barna, steppelt bőr-szövet kombináció egy kicsit jobban illett az autó belső karakteréhez.
Ha már bent vagyunk, nagyon gyorsan meg lehet állapítani, hogy ez mégiscsak egy autó, még ha kívülről Star Trek díszletnek is tűnik. Belül kifejezetten Toyotás, azt nem mondanám, hogy akár egy Yaris is lehetne, de túl sok extravagáns megoldásra ne számítsunk. Zongoralakkra és ujjlenyomatra annál inkább. Mindazonáltal egyáltalán nincs baj ezzel a japán iskolával, igaz a középkonzolt kicsit tolhatták volna lejjebb, és a kormányra sem biztos, hogy kellett az a másféltucatnyi gomb, de ezt leszámítva az ergonómiába nem igazán lehet belekötni. Mint ahogyan a felszereltségbe sem, a gombnyomásos indítástól a SIPA parkolóasszisztensen át egészen a kétzónás klímáig minden fontosabb kategóriabeli kényelmi extra megtalálható. A JBL hangrendszerért külön kell fizetni, nem is keveset, mintegy 345 ezer forintot kérnek érte. A Comfort csomag a Selection része, a Safety Sense azonban minden szinten elérhető.
Az érintőkijelző némileg elnagyolt, és a rendszer sem hat éppen a legmodernebbnek, de a célnak megfelel, az Energiamonitor pedig egy kifejezetten hasznos alkalmazás. Amit nagy dicséret illet, az a tolatókamera, hiszen nagyon jó a látószöge, és különösebb torzítástól sem kell félnünk. Összességében az „átlag” személyautósra faragott beltér inkább pozitívum – kívülről lehet elvárás a merészség, de azért belül jó az, ha a kezelhetőségre törekednek.
Van még egy ok, amiért a C-HR-t sokan választják, ez pedig a Priusból származó hajtás, melynek már volt ideje és lehetősége bizonyítani, így hát kézenfekvő volt, hogy a modern köntös alá bepakolják a jól bevált technikát. A motortérből az 1.8-as, Atkinson-ciklusú benzinmotor kacsint vissza ránk, mely a 60 kW-os villanymotorral együttesen alkotja a Full Hybrid hajtásláncot. Kettejük rendszerteljesítménye 122 lóerő, és hát valljuk be, aki pörgősségre vágyik, az nem feltétlenül ezt, hanem inkább az 1.2T-t fogja választani. A 11 másodperces százas sprint ugyanakkor nem rossz eredmény, és a 170-es végsebesség is elfogadható, ám a fokozatmentes e-CVT erősen rányomja a bélyegét a gyorsulási érzetre.
Ott van viszont a fogyasztás, amivel nagyon ügyesen lehet játszani, és aki számolgatós fajta, az kedvelni fogja a végeredményt! Az előző C-HR tesztben még azt írtam, hogy a gyakorlott hibridesek hozhatják a 4 liter körüli/alatti étvágyat (3.5 liter a gyári átlag), és őszintén megvallva én is kíváncsi voltam, hogy nagyon odafigyelve mennyi is az annyi. Két azonos tesztutam volt, majdnem pontosan 100 kilométer/út, az egyiknél egyáltalán nem törekedtem a fogyasztás mérséklésére, nem „hibridesen” vezettem az autót, aminek az eredménye 5.5 liter lett. A következő úton azonban minden apróságra ügyeltem, a gázadástól a fékezésig, a visszatáplálástól az akkuhasználatig. Mivel a C-HR nagyjából 60 km/órás tempóig, mérsékelt gyorsulással, néhány kilométeren keresztül teszi elérhetővé az EV üzemmódot, ezért leginkább településeken áthaladva tudtam használni, akkor viszont elég hatékonyan. Ráadásképp indulásnál is besegít a villanymotor, ez sem hátrány fogyasztás szempontjából. Bár lassan tölt vissza, de így is szinte végig jutott elegendő tartalék a városi etapokra, így sikerült elérnem a 4.1 litert, és bevallom, abban a pillanatban azért kicsit megcsapott a hibrid büszkeség.
Minden más szempontból a C-HR szinte kifogástalan vezethetőséget biztosít, azért a szinte, mert a holtterek elég nagyok, de idővel ehhez is hozzá lehet szokni. A hátul kettős keresztlengőkaros futómű a nagy abroncsok ellenére is utazóautósan kényelmes, kanyarokban is otthonosan mozog a mintegy 1.4 tonnás test.
A divatos megjelenést és a részben zöld irányt még 2018-ban sem mérik olcsón, ennek köszönhetően a C-HR ezen kiviteléért közel 10 millió forintot kell fizetni listaáron, ám ilyen-olyan konstrukciókkal és kiskapukkal nem lehetetlen 9 millió alá benézni. Active felszereltséggel már 7.3 millió körül találni hibrid modellt, ez már egy jóval befogadhatóbb ár. Akármelyikre is esik a választás, az biztossá vált az elmúlt másfél évben, hogy a Toyota ügyeset lépett a C-HR piacra dobásával. Évek múltán sem lesz elavult a küllem, hibrid technológiájuk pedig a megbízhatóság egyik jelképe, szóval a párosítás jó, a fogadtatás szintúgy, más meg nem is nagyon kell a sikerhez.
A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek!
Bense Róbert
