Škoda 105 S teszt – téglagyári capriccio
Rendhagyó teszt lesz a mai, méghozzá több szempontból is, hiszen egy olyan autóról lesz szó, amit a szokásosnál is jobban kiismerhettem. Az elmúlt 3 hónapban nagyjából 5000 kilométert tettem bele, túl vagyunk már egy közös csehországi úton, egy országos túrán, mindezt úgy, hogy tavaly ilyenkor még garázsba dugva várta az újjáéledést, akkor már 10. éve. Ha követtétek a Škoda-kalandot, akkor valószínűleg ismeritek az autó történetét, sőt, azt is tudjátok, hogy ki fogjuk sorsolni, de ez a mai teszt inkább egyfajta összefoglalója a 105 S általam megtapasztalt tulajdonságainak.
Ha van *nagyon* ellentmondásos autó a KGST-blokkból, az a Škoda. A Trabit megértően lesajnálták, míg a Ladát erős és ellenálló autónak titulálták – nem is olyan rég mindkettőt volt szerencsém jó néhány ezer kilométeren keresztül vezetni, még manapság is így tekintenek rájuk. De ott volt a Škoda, amit szinte csak feketén és fehéren ítélnek meg, véleményből pedig van sok, hiszen a csehszlovák ipar remekéből is jutott bőséggel hazánkba. Azonban bármennyire is a mindennapok részét képezték, mára teljességgel kikoptak az utakról. 120-asból azért még látni néhányat, de a 105, vagy éppen a 100 (és akkor még az 1000 MB-ről nem is beszéltünk), ma már leginkább csak találkozókon tűnik fel.
Számomra nem a vízforraló teáskanna képe ugrott be, hanem az egykori családi autónké, ami mindenhova elvitt minket, és aminek kormányát először tekergethettem. Így hát amikor megkaptuk a mostani Škodánkról az első képeket, melyeken egy garázsban letámasztva, porosan búslakodott, nem is volt kérdés, hogy megmentjük-e.
Teljes valójában egy tavaly novemberi, esős napon láttam először, annak a műhelynek az udvarán, ahol aztán a felújítása is elkezdődött. Kívül-belül gyakorlatilag rendben volt (a karosszéria kapott egy alapos polírt), műszakilag viszont alaposan hozzá kellett nyúlni. Futómű, váltó, fék, motor – felújításra szorult szinte minden fő ponton, de alkatrészbeszerzési kálvária ide, apróbb-cseprőbb utólagos hibák oda, március végére kész lett a 105 S.
Friss műszakival a zsebben vágtunk neki az első nagyobb tesztútnak, ami egyből Csehországba, Mlada Boleslavba vezetett minket. Lényegében hazavittük a Škodánkat, közben pedig egyre inkább éledezett bennem az a nosztalgikus életérzés, ami még a gyerekkorból származik, és melyet leírni nem, maximum átélni lehet.
Ha már itt tartunk, minden kiskölyök odáig volt érte, mert nekik ez az AUTÓ, ilyet rajzolnak – az egyszerű, szögletes forma, a kedves, kerek- és “vasaló” lámpák, a krómozott (már amennyi maradt rajta) lökhárítók. Kell ezt jobban túlbonyolítani?
Persze akadnak olyan részletek, amiken a mai napig el tudok merengeni. Ilyenek a mutatós felnikupakok, melyből hármat sikerült kiráncigálnunk az enyészet karmai közül – a negyediket pedig pótoltuk. Vagy ott van az utólagos „tájfun” légterelőpár, ami minimum 5 képzeletbeli lóerőt ad a meglévő 44-hez, és amely az optikai tuning kategóriát tökéletesen kimeríti a Škodánk esetében. De említhetném a külső kilincseket is, amik esztétikumukon kívül igen tartósak is, 39 év után is csupán alig látszik rajtuk némi kopásnyom.
Tulajdonképpen rengeteg apró néznivaló van rajta, pedig ez csak egy „S”, vagyis az alapkivitel. Mégis így is jóval díszesebb például a szögletes lámpás 120-asnál. De itt példálózhatnék számos későbbi KGST modellel, sajnos az idő előrehaladtával egyre puritánabbak, „műanyagabbak” lettek.
Mindazonáltal a 105 S belül is teljességgel egyszerű, és pont ez a jó benne! Az ajtóburkolat fölötti narancssárga ívek, az utólagos, de annál retróbb kardánbox, vagy éppen a kisautós váltógomb mind-mind annyira jó hangulatot kölcsönöznek a Škodának, hogy ennél jobbat már csak a bólogatós kutyám akkurátus behelyezésével sikerült elérnem.
Nincs majrégally, sem könyöklő, de még a hátsó ablakokat sem lehet lehúzni, van viszont cserébe gurtnis ajtóbehúzó, vészvillogó, térképlámpa, és egy korához képest bámulatosan informatív műszerfal. Utóbbi nem olyan látványos, mint a köregységes, viszont tényleg mindenről tájékoztatja a sofőrt, már ha éppen működik az összes visszajelző.
A Škoda körpanorámája remek, a helykínálat szintén, bár a fejtámla nélküli üléseknél azért voltak már akkoriban is kényelmesebbek. Praktikus dolog a hátsó ülés mögötti csomagtartó, mondjuk a motor közelsége miatt a csokitortát ne oda pakoljuk, de kiegészítésnek pont elegendő, ha az első, 400 literes csomagtér megtelne. Utóbbinál nem is inkább a mérete, hanem a kialakítása lehet problémás, a kerékdobok elég sok helyet elvesznek. További gondot okozhat a beázása, ám egy új kédergumival, és a kifolyócsövek tisztántartásával ez a nehézség is megoldható.
A vezetési élménye bőven egy külön bekezdést, de talán még egy külön cikket is megérdemelne. A legelső közös utunk egy Budapest-Mezőtúr etap volt, rosszul beállított futóművel, üres orral, fakasztottam is a vizet a kormányból. Előbbit gondot később egy beállítással sikerült orvosolni, utóbbit pedig néhány téglával, és pár egyéb furcsa ballaszttal. Ahogy megszoktam az amúgy kifejezetten pontatlan, még globoidcsigás kormánymű holtjátékát, és az időnként fellépő billegést, már ezekkel sem kellett bajlódni. Amire viszont nem sikerült megoldást találnom, az a pedálsor volt, egyrészt magasan volt a fék/kuplung, másrészt a gázpedál és a gumiszőnyeg összjátéka villámgyorsan elkopó cipősarkot eredményezett. Egyébiránt minden szempontból élvezetes volt számomra a Škoda terelgetése, ráadásul a farmotor miatt – hiába a zéró szigetelés – teljesen kulturált volt még a beszűrődő motorzaj is.
Bár valóban nem a sebesség istennője a 105 S, az 1046 köbcentis, 44 lóerős, 72.8 Nm maximális nyomatékú erőforrásból ki lehet hozni egy kellemes 90-100 körüli utazótempót, és akkor még nagyon meg sem erőltettük. Igaz, fel kell vele gyorsulni, ami egy külön folyamat: a 0-100-as sprintet hozzávetőlegesen 23 másodperc alatt teljesíthetjük. Az előzéshez szintén kell a lendület, meg egy adag elszántság is, viszont a fékerő elég masszív, ha esetleg meggondolnánk magunkat. A váltó szintúgy érdekes pont, az egyes tud akadós lenni, ha olyanja van, de amúgy meglepően pontos szerkezet, a visszaváltogatások kifejezetten élvezetesek tudnak lenni.
A fogyasztás is barátságos, bár nem számoltam ki teljes pontossággal, de 7 liter körüli átlaggal elközlekedtünk vele ezalatt a cirka 5000 közös kilométer alatt, ami megpakolva, városi etapokkal együtt nem rossz érték. Direkt hagytam utoljára a vízforralás témakörét, mert sokan ezzel jönnek, ha a Škodáról van szó. Nos, részemről egyszer sem sikerült felforralni a vizet, pedig alig másfél hete, 30 fokban megmásztuk a Kékest is, ami azért elég jó fokmérő, és akkor a Szolnok-Cegléd közötti útfelújítós dugókról még nem is beszéltem, amiből rengeteget sikerült elszenvednem az elmúlt hetekben. A hűtő itt már elöl van, ami egyesek szerint áldás, mások szerint átok, nekem valójában két praktikám volt, csak ott és akkor nyomtam neki, ahol és amikor bírta, ha pedig elkezdett felfelé kúszni a hőfokjelző, akkor bekapcsoltam a fűtést – igen, a legnagyobb hőségben is. Ráadásképp ott van még a hűtőventilátor, ha minden rendben van vele, és időben működésbe lép, akkor nagy gond nem lehet.
Mindent egybevetve teljesen elégedett voltam a 105 S teljesítményével, élveztem a közös kilométereket, és külön büszkeség, hogy emlékezetes csapatmunkával sikerült megmenteni egy 1979-es autót, melynek remélhetőleg hamarosan egy új, gondos gazdája lesz. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam arra a figyelmeteket, ha van olyan ismerősötök, aki szeretné magáénak tudni, akkor dobjátok át neki ezt a linket, talán egyszer még hálás lesz érte!
Azzal zárnám ezt az egyébként számomra igen különleges tesztet, hogy bár a faros Škodák iránti előítéleteket már lehetetlen eltörölni, és nyilván van is alapjuk, mégis részemről ezek után semmisnek tekintem azokat. Rengeteg élményt adott ez az autó, és akinek még lapul egy otthon, vagy a papánál a garázsban porosodva, az mentse meg az enyészettől, nem fogja megbánni!
Bense Róbert