Legendák az esőben – Hungaroring Classic beszámoló

Két éve, amikor először érkezett hozzánk a rendezvény csak találgatni tudtunk, hogy mit várhatunk a hétvégétől. Semmilyen nagyszabású marketing hadjárat nem előzte meg a versenyt, csak a rendezvény honlapján elérhető időterv és a szervező klub, a Peter Auto weboldalán megjelenő nevezési lista alapján próbáltuk valamilyen előzetes képet alkotni a várható eseményekről. Ezután pár nappal később ott álltam remegő térddel és fülig érő szájjal a pálya mellett, közvetlen közelről hallgatva azokat az elérhetetlennek tűnő versenyautókat, amelyeket még múzeumban is kiváltság látni.

Egy év kihagyás után erre a mai napig szürreális élményre próbáltak rálicitálni a rendezők, de idén már rendes médiavisszhangot is csapva a hétvégének. Emiatt páran tartottak is a színvonal visszaesésétől, de szerencsére megnyugtathatok mindenkit, ez nem következett be. Igaz, volt 1-2 ritkaság, amit idén nem láthattunk, de helyettük érkeztek új nevezők is, akik bőven kárpótolhattak minket. Elég csak a C csoport V12-es Jaguar párosára, vagy a személyes kedvencemre, a legendás 917-es Porschéra visszaemlékezni.

A múltkori rendezvénynek és a nagyobb hírverésnek hála a szokásosan nyugodt pénteki nap után szombaton megtelt a ’ring látogatókkal. A szervezők biztosították a megfelelő környezetet a teljesen átjárható boxokkal, szervizsátrakkal, a több ponton elhelyeztet, hol rockabillyt, hol bluest játszó „utcazenészekkel”, korhű fodrászattal és ruhakölcsönzővel. De ezt a csodás díszletet mégis a rengeteg, korhű ruhában érkező résztvevő és néző töltötte meg élettel.

A 2017-es esemény után az sem változott szerencsére, hogy a versenyzőket és az őket körülvevő csapatokat a nézők hada és a változatos időjárás épp ugyanolyan mértékben zavarta: konkrétan semennyire sem. És lássuk be, nincs is jobb lehetőség egy kiadós nyári zápor elől elbújni, mint egy 60-as évekből származó Porschékkal teli sátor alatt, vagy egy olyan boxban, ahol épp egy C csoportos 962-es kelleti magát igencsak alulöltözve.

Mindeközben a pályán ugyan azzal a lelkesedéssel folyt a küzdelem, mint ha teljesen száraz aszfalton terelnék az általában hatalmas, néha pedig felbecsülhetetlen értékkel rendelkező autókat. A péntek délutáni Porsche kupás edzésen például a Mansell kanyarnál sikerült egy jókora esőbe keverednem, ahol gyönyörűen dobálták át a vezetőik egymás után az autókat, miközben korai 911-esekre jellemző táncot járta az összes kocsi hátulja.

A 911 2.0 L kupa autói közül többel találkozhattunk a Sixties Endurance kategória rajtárcsán is, ahol egy hosszútávú, kétórás versenyben mérhették össze a stuttgarti autók képességét a legkülönbözőbb ’66 előtti GT és sportautókkal. A meglehetősen színes rajtrács miatt egy teljesítményindexen alapuló értékelés is folyt a pályán elért sorrend figyelembevétele mellett, így a korai két literes 911-ek és a kis angol sportkocsik méltó ellenfelei lehettek a klasszikus Giulia-nak vagy a brutális V8-as erőforrással versenyző Cobra-knak.

Ha már a brutalitásról esett szó, a legendás túraautók versenyében sem kellett félteni a résztvevőket. A verseny végül a csak Batmobile-ként emlegetett BMW 3.0 CSL-ek és a Caprik látványos harcát hozta.

Természetesen a legendák versenye sem maradhatott el, a The Greatest’s Thropy nevű kategória szándékosan rövid nevezési listája nagy valószínűséggel idén is legalább akkora értéket ölelt fel, mint az összes többi benevezett jármű együttvéve. A teljesítményalapú értékelésre itt is szükség volt, mivel az aprócska 2 hengeres DB HBR sofőrje így az egyenlőbb erőviszonyok mellett meg is nyerhette a hétvége első versenyét az Alfa Romeok és a Maserati S300 előtt, míg a pályán körönként közel fél perces hátrányával csak a mezőny vége felé volt esélye behozni az autót.

A hétvége legtüzesebb kategóriája mégis a Classic Endurance Racing volt, utaljunk itt a járműpark sokszínűségére vagy akár a gázelvételkor kipufogókba kerülő elégetlen és onnan jókora lánggal távozó szénhidrogének mennyiségére. Mondjuk bevallom, a 70-es, 80-as évek klasszikus hosszútávú versenyeiről ismerős gépek környezetében hajlamos vagyok a többi, szintén hatalmas értékű kocsi felett egyszerűen átnézni, és rohanni az éppen indításra készülő 917 vagy M1-es BMW felé. Sajnos ilyen környezetben nehéz objektívnek maradni, de ennyi információt egységnyi idő alatt nem is lehet máshogy befogadni.

És ha már 80-as évek és a személyes kedvenceim: a C csoport. Az időszak, amint nagyon sajnálom, hogy lekéstem. Ahol ennyi év távlatából, az összeszedett információk alapján úgy tűnik, hogy egy megfelelő szabályozással – ami a tüzelőanyagfogyasztás korlátozása volt, mint teljesítménykiegyenlítés – igazán szabadjára ereszthették a csapatok a tervezőiket. Ebben a környezetben a 400 km/h-s végsebesség eléréséért folyó küzdelemben olyan csodás gépeket alkothattak, mint a 962-es Porschék vagy a Nissan R90. Nem hiába fűződik a kategóriához a legendás Mulsanne egyeneses megszakítás a két lassítóval a LeMans-i pályán és a Hungaroring viszonylag rövid célegyenesében is többen 250 fölötti sebességet értek el.

Egy ilyen hétvége pár éve még elképzelhetetlen lett volna itthon, ezért nagyon örülök, hogy a sorozat felfedezte magának a Hungaroringet – és idén végre a nézők is a versenyt. A paddockban terjedő pletykák alapján a következő pár évre már megvan a megegyezés a rendezvény jövőjéről és ennél azt hiszem nem is lehetne többet kívánni. Mondjuk azért halkan kérhetnénk legközelebbre egy 250GTO-t vagy egy 787-es Mazdát is, hátha lehet ezt a csodát még tovább fokozni.

Cikk | fotók: Janoch Ábel