Celicával az élet – az első mosolyszünet

Velem az a nagy baj, hogy szeretem, ha a leginkább kedvelt dolgaim tökéletesen rendben vannak, akkor is, ha egy 25 éves járgányról van szó. Még egy koszlott melósautó esetében is összeszorul az öklöm, ha nagyon el van anyátlanodva, hát még egy Toyota Celica esetében. Így hát vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam végigmenni a hibalajstromon.

Még mindig csak március elején járunk. Továbbra is a korábbi posztokban emlegetett rángás volt az első számú probléma, hiába igazítottuk meg a gyújtáskábeleket, csak nem akart elmúlni a dolog. Irány egy másik szerelőhöz, nem szép dolog az „árulás”, ám ennek az esetnek nagyon szerettem volna a végére járni. A következő szakinál aztán a bőrszínem összes fokozata végigfutott rajtam, voltam szürke az idegességtől, vörös a méregtől, sápadt a hallottaktól és még sárga is lettem az irigységtől, amikor egy zsír új ezüst Lancer befutott a szervizbe. A szerelő egy fiatal srác volt, elmondtam neki, hogy a gyújtáskábeleket csekkoltuk, gyertyák cserélve voltak, a gyújtásbeállítást már ő nézte meg, azzal sem volt baj, meg rádugdosott valamit a laptopjára, nekem az már túlságosan úri huncutság volt. Aztán egyszer csak végre elkezdte produkálni a hibáját a Celica, a szaki meg higgadtan kijelentette, hogy „figyelj haver, az a helyzet, hogy a hármas henger nem megy, ez elég nagy baj”, kicsusszant egy hosszú, de annál elfojtottabb és kétségbeesettebb káromkodás a számon, kis fejvakarás után a srác fogta a villáskulcsát és hozzányomta a gyújtáskábel csatlakozójához, mire a baj egy csapásra megszűnt. Tehát a gond mégiscsak itt volt, hiába volt szépen a helyére igazítva a kábel korábban, ki is kellett volna cserélni. Miután ez megtörtént, többet nem volt vele probléma. Egy pont kipipálva a listámon. Halk hurrá.

Azonban itt még nem ért véget a történet, felhívtam a szerelő figyelmét a kerregésre, amit a motor hallatott már a kezdetek óta. Magasabb fordulatszámon jobban kivehető volt, és igencsak idegesített, mert ez valamilyen nagyon súlyos problémára utalt.

Mikor emberünk meghallotta a hangot, az alábbi párbeszéd bontakozott ki köztünk:

-Tudsz egy helyet, ahonnan szerezhetsz bele másik motort?

-Kellene tudnom?

-Nem ártana, ha nem szeretnéd ezt százezrekért felújítani. Ugyanis ez kuka lesz hamarosan.

-Hajtókarcsapágy, persze nem jó, hogy ilyen tüneteket produkál, de ez simán javítható.

-Áá, tuti nem az a baja, hallom.

-Jó, köszi, akkor majd megoldom valahogy.

Eljöttem, de a „mi van, ha neki van igaza, mégis ő az autószerelő” gondolat ott ketyegett a fejemben, viszont biztos voltam a saját diagnózisomban is, de ehhez már komolyabb szétkapás kellett. Nem volt kedvem aznap már foglalkozni Cecillel, ugyanis ez lett a neve a Toyotámnak, ennek a gyönyörűséges, ám kissé nagybajú kisasszonynak. Ott is hagytam a fenébe a hideg garázsban, ez volt az első mosolyszünetünk.